Miért ilyen nehéz az élet? Hogy vészeljük ezt át? (hosszú. )

Tudom, hogy hosszú, de hálásan megköszönöm annak, aki ennek ellenére mégis végigolvassa és szán rám néhány percet.

Úgy érzem, mostanában csakis rossz dolgok történnek az életemben, ráadásul minden egyre csak rosszabb és rosszabb lesz és már kezdek belefáradni... Másoknak az én korosztályomban az a legnagyobb problémájuk, hogy milyen új mobilt vegyenek vagy vetessenek a szülőkkel, vagy hogy a párjuk lájkolta valaki más képét facebookon, és a többi, miközben én lassan teljesen kétségbe vagyok esve és fogalmam sincs, mit csináljak...

Sajnos pár hónappal ezelőtt kiderült, hogy édesanyám nagyon súlyos beteg. Az orvosok nem túl bizakodóak, de természetesen kezelik, mi mást tehetnének? (A magyar egészségügynek egyébként csak gratulálni tudok... ez nem az orvosok vagy az ápolók hibája, de sajnos ami ott megy, hát az valami rettenetes.)

Anyu egyedül nevelt minket, engem és a kistesómat. Ő most általános iskolás, és sajnos nyáron halt meg az édesapja. Már az is nagyon megviselte, épp ezért anya betegsége gyakorlatilag most teljesen kikészíti, borzasztóan fél, hogy mi lesz vele, ha anyát is elveszíti...

Én más városban járok egyetemre, emiatt nem otthon lakom, hanem egy kis albérletben, de anyu diagnózisa óta sokat ingázom, igyekszem minden nap hazautazni, amikor csak tudok, hogy mellette legyek és segítsek neki. A betegsége miatt nagyon gyenge, szinte mindenben segítségre szorul, a sok kezelés mellett jártányi ereje sincs.

Én mosok, főzök, boltba járok bevásárolni, amikor otthon vagyok, próbálom rendezni a háztartást, elkísérem anyát a kórházba, mellette pesztrálom a kistesómat, akinek a jelen körülmények mellett teljesen leromlottak a jegyeit az iskolában, na és anyut is ápoljuk.

Anyu párja és a nagyszüleink szintén segítenek ebben, de így is nagyon nehéz ez az egész helyzet, mind lelkileg, mind fizikailag. Ráadásul itt van a nyakamon a vizsgaidőszak, és egyelőre fogalmam sincs, hogy mi lesz így a félévemmel... Eddig ösztöndíjas hallgató voltam, de az utóbbi időkben érthető okokból nem sok időm jutott magamra vagy a tanulásra.

Úgy érzem, kezdek teljesen kimerülni.

Stabil párkapcsolatom van, de a párom sajnos nem sokat könnyít a helyzetemen. Ő idén diplomázik, teljesen beszippantotta a szakdolgozata megírása, és emellett dolgozik is, úgyhogy nem sok ideje marad rám, pedig annyira jól esne a lelkemnek néha egy kis szeretgetés. Régebben minden hétvégét együtt töltöttünk, vagy ő jött hozzánk, vagy én mentem hozzájuk. De anyu miatt én most nem mozdulhatok el otthonról, viszont a párom se jön hozzánk, mindig van kifogás (általában a szakdolgozat vagy más tanulnivaló a közelgő államvizsgára). Tudom, hogy részben azért nem akar eljönni, mert nem akarja anyut zavarni, nem akar plusz gondot, terhet okozni nekünk azzal, hogy ott van, de ez akkora butaság! Az egész családom nagyon szereti a páromat, nem csak én, és ennyi év együttlét után családtagnak tekinti nálunk mindenki.

Tudom, hogy neki is sok a dolga, az egyetemi diploma is fontos, meg az állása is, és hát végül is nem az ő édesanyja beteg, hanem az enyém, de olyan jó lenne, ha néha ott lenne velem... még ha nem is segít be az otthoni feladatokba, legalább lelki támogatást kaphatnék.

Eddig igazából, ha el is jött hozzánk, akkor egész nap csak ült a szobámban az asztalnál és tanult, tehát pontosan tudom, hogy neki is van dolga, de mi tényleg nem is zavartuk benne, hagytuk tanulni.

Igazából kezdek érzelmileg és testileg is kimerülni. Anyu is és a kistestvérem is rengeteget sírnak, mindketten félnek, és tudom, hogy nekem kell erősnek lennem és támogatnom őket, de néha nekem is jól jönne egy kis támogatás. A barátom szerintem nem veszi elég komolyan ezt az egészet, neki csak azon kattog az agya, hogy lediplomázzon (olyannyira, hogy lassan 3 hete nem is szeretkeztünk, mert mostanában ő mindig fáradt esténként a meló és a tanulás miatt, bár tudom, hogy ez egy lényegtelen információ)... tudom, hogy az is nagyon fontos, hogy meglegyen a diplomája, de vannak mellette egyéb dolgok is az életben, amivel törődnie kéne, és úgy érzem, hogy ebbe az is beletartozna, hogy a nehéz helyzetben mellettem álljon! Nekem is sok múlik ezen a féléven, vannak épülős tárgyaim, amik miatt csúszhatok egy teljes évet az egyetemen, ha nem sikerülnek, de mégis tudok időt szakítani a családomra. Sokat sírok mostanában, ha egyedül vagyok és nem látják... túl sok ez nekem. :(

Ajj, nem tudom! Nem tudom, mit kéne tennem, úgy érzem, hogy lassan már beleroppanok!

Anyu, a kistesóm, az egyetem, a párom, ez nekem így már túl sok... :S

Mit kéne tennem? Hogy mászhatunk ki ebből az egészből? Van egyáltalán erre esély...? Vagy hogy legyek erősebb lelkileg, hogy kibírjam? Néha legszívesebben hagynám a csudába az egészet... tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de néha annyira fáradtnak érzem magam, hogy csak fekszem az ágyban, kikelni sem bírok és csak arra gondolok, mostantól oldja meg mindenki a maga gondját-baját, engem pedig hagyjanak békén!

Jól esne pár bátorító szó vagy jó tanács, hogy mégis hogy vészeljük át együtt ezt a helyzetet? :(

22/L