Más is rájött a legnagyobb bajban, hogy nem számíthat igazán a családjára és a barátaira? Hogyan tettétek túl magatok ezen?

Igen már rég rájöttem,hogy igazán nem számíthatok senkire.

Nem tettem túl magam rajta...

A barátokat én választottam, megtanultam a leckét.

A családom... na, ez egy nehezebb kérdés, de vhogy azóta nem tudok rájuk csak idegenként tekinteni. Nem érzek sajnálatot, ha vmi fáj nekik és továbbra is csak akkor keresnek, ha szükségük van vmire, nekem pedig innentől nincs. A kamasz fiamnak pedig megmondtam, hha vha ilyen leszek tegyen be a zaciba és soha többet ne nyissa rám az ajtót.

én a családomra tudok számítani, segítenek, ha kell. mindenképpen. De rájöttem, hogy barátok nincsenek. Csak felszínes kapcsolatok, akikkel ideig-óráig jól érezzük magunkat egymással. Általában mindenki csak addig kíváncsi a másikra, amíg az ember sikeres és boldog. Ha egy kicsit neutrál lesz már a helyzet, vagy ha baj van, akkor nem.

én külföldre jöttem egy kétéves projektre, az otthoni barátaimat épp hogy érdeklem, már akit. Itt sikerült sok embert megismernem, de olyan ember nincs pl. akit különösebben érdekelnének a problémáim és akinek el is mondanám őket. egy pszichológusnak vagyok kénytelen fizetni ezért.

Szerintem mindenkinek megvan a maga baja, és a másik embertől csak a felüdülést várja. én ehhez szerintem elég jól alkalmazkodtam most már, mármint sosem terhelek embereket a gondjaimmal, stb, csak max egy-két mondatban, de nem panaszkodásként, csak hír szintjén.

Ami bajom van, és az időbe belefér, a pszichológus meghallgatja, a többit próbálom magam feldolgozni.

Elég szomorú, és én is mást várnék, de szerintem egy jó párkapcsolat lehetne erre gyógyír, és akkor már tényleg mélyebb barátságok sem szükségesek.

2.

Mr. Busta te vagy az?