Elmondjam a családomnak, hogy teljesen összezuhantam, vagy inkább ne rontsam el az ünnepüket?

Az egyetemen gondjaim vannak - 30 kredit hiányzik a diplomához, ennek is a nagyja a szakdolgozat lenne, de már két éve szenvedek vele, nem tudom megcsinálni. Ez nagyjából onnan indult, hogy össze akartam költözni az akkori párommal, de a szüleim nem akarták. Azt mondták, hogy oké, de ha összeköltözünk, nem támogatnak. Ők azt hitték, hogy ez visszatart, de én nagyon szerelmes voltam. Elkezdtem dolgozni, persze így nehézkesebbé vált a dolog. Ráadásul később szakítottunk is, onnantól nagyon nehézzé vált a helyzetem, mert normális munkát nem találok (totál haszontalan szakmám van), és folyamatos rettegésben élek, hogy mi lesz így.

Emiatt elvállaltam egy olyan munkát, ahol embertelenül sokat kellett dolgoznom embertelenül kevés pénzért. Úgy gondoltam, ez biztosítja, hogy hosszútávon legyen munkám, mert a munkaadóim is tudták, hogy ezt senki nem vállalná.

Viszont a munka kikészített, nem volt erőm egyetemre járni, tanulni meg pláne nem. Most a munkám elveszítettem, a félévem meg csak arra volt jó, hogy elszórjak egy csomó pénzt. És most se munka, se egyetem, ráadásul gőzöm sincs, miből fogok megélni.

A szüleim évek óta el vannak keseredve, hogy a legokosabb gyerekük sem viszi semmire. Lassan én is kezdem belátni, hogy ez van. Évek óta próbálkozom, hogy lenne jobb, de kezdem úgy érezni, hogy nincs értelme.

Azóta másik párom van, akivel együtt élünk. És az utóbbi időben kb. az jár az eszemben, hogy hagyni kéne az egyetemet, és inkább jó lenne egy gyerek. Esetleg mellette, szabadabb időbeosztással befejezni ezt a pár tárgyat. De a szüleim ezen teljesen kiakadnának.

Mi lenne a jó megoldás? Most elég kuszán sikerült leírni, de a lényeg az, hogy elmondjam az ilyen jellegű félelmeim vagy inkább tartsam magamban és ne szomorítsam el őket? Csak nekem is olyan nehéz, senkivel nem tudom ezeket megbeszélni, és egyre jobban nyomaszt.