Mit szólnátok ha kiderülne, hogy a párotoknak nincsenek szülei? (meghaltak)

Hogy válaszolni tudjak kérdésedre, el kell mondjam erről a saját tapasztalatomat.

Én a férjemet vesztettem el fiatalon. Az emberek évekig egyáltalán nem, vagy csak óvatosan kérdeztek rá. Azt gondolták, tabu téma ez számomra. Pedig egyáltalán nem így volt. Kimondottan hiányzott, hogy beszélhessek róla! Szerettem feleleveníteni emlékeit, a vele töltött boldog eseményeket. Egyszerűen jó emlékezni. Az is igaz persze, hogy, amikor a halála körülményeit firtatták, az a nem kellemes emlékek közé tartozott, de az is benne van a pakliban. Bár ekkor összeszorult jobban a szívem, de mégis tudtam róla beszélni, sőt, 1-1 ilyen ritka beszélgetős alkalomkor megkönnyebbültem.

Az az igazság, hogy az emberek általában nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni. Nem akarnak tapintatlanok lenni, nem tudják hol szakítják fel a fájó sebeket. Ezért neked kell rámutatni erre.

Én úgy csináltam, hogy amikor láttam, hogy zavarban vannak, én magam kezdtem el beszélni egy-két mondatot róla. Nem túl érzelgősen, inkább kedves elbeszélésként. Erre mindig jött a következő kérdés, s így megoldódott a kommunikációs görcs.

Ugyanakkor, amikor találtam olyan érzelmileg érettebb embert a közeli ismerősök, rokonok között (pl. közeli barát, testvér), akiről tudom, hogy engedhetek többet láttatni fájdalmamból, akkor én kértem meg őt, hogy hallgasson végig,mert ki kellett beszélnem magamból az időnként elnyomott bánatot. És ekkor beszéltem, beszéltem, sírtam, beszéltem. Kibeszéltem magamból, amíg meg nem nyugodtam. Egyszerűen erre szükségem volt. De fontos, hogy erre hallgatófélként sokkal kevesebb ember alkalmas, mint a fent említett "egyszerű, tárgyilagos elbeszélés jellegű kommunikációra."

Bocs, ha kicsit bonyolultan fogalmaztam.

Röviden lényeg: Ha ki kell beszélned, sírnod magadból, akkor ne tartsd vissza! Keress erre alkalmas egyént, de arra vigyázz, hogy ha egy bizonytalanabb, felkészületlenebb embernek öntöd ki a szíved, az kellemetlen lehet mindkettőtök számára. Pl. ha a párod még nem készült fel rá, akkor ne erőltesd. Eljön majd az idő, amikor ő is nyitottabb lesz erre. Végülis érthető: mi értelmeset lehet mondani egy ilyen óriási tragédiára?!?! Ám vannak emberek, akik mégis meg tudnak nyugtatni. Ha a közelben nincs ilyen, akkor kell egy pszichológust keresni.

Másrészt pedig, amikor csak felmerül beszédtémaként a tragédia különböző élethelyzetek során, akkor - ha tényleg nem esik rosszul - egyszerűen, tárgyilagosan nyugodtan bátoríthatod környezetedet, hogy lehet veled erről beszélgetni. De ezt te érzed, tényleg lehet-e.

Szóval a válasz a kérdésedre: igen, én beszélnék a párommal a vele történt tragédiáról, de azért tudnám, mit és hogyan mondjak, mert sajnos van benne tapasztalatom, mi mehet végbe a másikban.