Hisztis. Lettem. Nem akarom már! Mit tegyek?

Bocsánat, kicsit hosszú lesz... és bár tudom, hogy nem 100%-ig ide tartozik a kérdés, azért ide teszem fel, mert itt értelmesebb és idősebb emberek is szoktak válaszolni...

Párom 35 éves már elmúlt, mikor megismerkedtünk. Jól alakult a kapcsolatunk, jól éreztem magam vele, kedves volt, figyelmes, odaadó. Igazából máig is az, csak én össze vagyok zavarodva.

Mivel ennyi éves korára még nem volt nős, nincsenek gyerekei, csupán rövidebb-hosszabb kapcsolatai voltak, kíváncsi voltam az okára, hogy miért van ez így. Rá is kérdeztem egyszer. Azt válaszolta, hogy ő egy rendes, szerető társat keresett, akivel jól megértik egymást, de mostanáig nem sikerült. Majd folytatta, hogy beszélgetett erről a legjobb barátjával is, hogy neki már elege van a cicababákból, nem a külső a fontos, hanem a belső értékek, és ő már így fog választani.

Ledöbbentem. Sosem voltam beképzelt, tudtam hol a helyem. De azért annyi önbizalmam mindig volt, hogy tudtam, hogy egy erős közepes vagyok. Hosszú, derékig érő sötétbarna haj, zöld szemek, normál testalkat. Mindig ápolt vagyok, fodrászhoz, körmöshöz járok (kozmetikushoz nem, mert kinevetett, hogy nincs rajtam mit csinálni, hogy iszonyatosan szerencsés vagyok a bőröm miatt, max. csak a szemöldökömet szokta kiigazítani.) Sosem voltam elszállva magamtól, de ismerkedéssel sosem volt problémám. Most viszont iszonyatosan megcsappant az önbizalmam ettől, amit mondott. Megnéztem az exeit, akikkel együtt volt, és hát, az egyik az alacsony, széles csípőjű, nagy seggű, vastag combú átlagos lány, a másik egy kerek, pattanásos arcú szintén átlagos csaj... a többi is ilyen közepes, cicababának nem minősíthető csaj. Ekkor felmerült bennem a kérdés, hogy ha ezek számára a cicababák, és én nem vagyok az, ha engem csak a belső értékek miatt választott, akkor én mi vagyok? Egy csúfság? Kiakadtam. Megkértem nagyon közeli barátokat, hogy elfogultság nélkül mondják meg, hogy csúnyább -e vagyok, mint az exei... Szinte mindenki felnevetett, hogy kezeltessem magam, hiszen sokkal csinosabb, helyesebb vagyok, mint ők. Rákérdeztem a páromnál, hogy szerinte én nem vagyok csinos, én nem vagyok neki szép? Nem értette a kérdésemet, majd emlékeztettem rá, hogy mit is mondott nemrég a barátjának. Erre magyarázkodott, hogy ő ezt nem úgy gondolta. Most teljes kuszaság van bennem, nagyon rosszul érzem magam. Szerintem minden nő alapból szeretne a párjának a legkedvesebb, legtündéribb lenni, még ha nem is ő a legszebb a világon.

Már együtt élünk, de sokszor eszembe jut, mikor egyedül vagyok, hogy talán nekem semmi keresnivalóm itt, hiszen ő engem csúnyábbnak lát, mint az exeit, akik igazából semmivel sem helyesebbek nálam, sőt!

Tudom, hogy ez most nagyon bután hangzik, és sokak számára érthetetlen is, de a párom letiporta az összes önbizalmamat ezzel az egy mondattal, és annyira szerencsétlennek érzem magam tőle.

A legjobb barátnőm elvitt egy szórakozóhelyre, és rágta a fülemet, hogy "nézz körül, bámulnak a srácok, bárki a tiéd lehetne, aranyos, helyes lány vagy!" de mindig az jutott eszembe: "jó, de NEKI nem..." Neki, akit szeretek. Úgy döntöttem, hogy megbeszélem a párommal ezt a dolgot, mert ez így nem mehet tovább. Annyit mondott csak, hogy "én sosem mondtam, hogy nem vagy szép." Mérgemben visszavágtam azzal, hogy "de azt sem mondtad, hogy az vagyok, és bezzeg a kis dagi, meg a holdacska arcú, akik ráadásul csunyábbak mint én, ők neked cicababák mi?"

Olyanná váltam, amilyen sosem akartam lenni. Egy tipikus hisztis p...a! Ki akarok ebből mászni, de nem megy. Bennem a tüske, megbántottak. Mi a fenét csináljak? Utálom magam! Segítsetek!!!!