Miért nem veszi észre senki, hogy mennyire magam alatt vagyok?

Persze, megértem.. a szülők dolgoznak, a gyerekek tanulnak és magukkal foglalkoznak.. de hogy senki.. senki nem tud egy picit meghallgatni?!

Bárkinek kezdek mesélni, "bekussoltat", szó szerint. Én bezzeg a lelki szemetesláda vagyok, mert én mindenki gondját, baját szívesen meghallgatom. Nem.. elegem van. Engem senki nem hallgat meg (se család, se barátok közül.. vagy max egy kettő néha napján), én pedig segítsek mindenkinek?

Hála istennek egy évem van már csak ebben az iskolában, de még csak a második hetet kezdjük, és már rühellek bemenni oda. Állandóan szidnak, ütnek, vernek.. "viccből".. érdekes, én nem nevetek..

A jegyeim jók, emiatt elvagyok könyvelve, a jó kislánynak, meg a strébernek.

Itthon állandó viták anyukámmal, és nem ilyen kis rám szól, és enyje benyje.. hanem ordítozik, mint egy idegbeteg.

Az hagyján, hogy szinte sehol nem tudok meglenni, igen biztos velem van baj, ezt én is tudom.. de hogy ennyire senki ne foglalkozzon velem..

Sírva haza jövök a suliból, és elkezd velem anyám ordítani, hogy neki milyen gyereke van..stb. Normális ez? Szerintem nem..

Jártam iskola pszihológushoz, de sajnos idén elment, vagy felmondott, mert idén nem volt már ott ahol eddig.

Annyi, minden van ami bánt.. de a legjobban, hogy ez senkit nem érdekel..

Mit csináljak? Már nem sok választ el attól, hogy összecsomagoljak, és elmenjek valami rokonhoz. Mert én ezt nem sokáig vagyok hajlandó csinálni, hogy napi szinten hasgörcs, és sírás.. ma például körzőt szúrtak a kezembe, és a tanártól kaptak egy szaktanárit, amivel kb a seggemet kitörölhetem, mert csinálják tovább a balhét így is úgy is..