Miért nem veszi észre senki, hogy mennyire magam alatt vagyok?

A sulis dolgokra azt tanácsolom hogy üss vissza!Vagy égesd le szavakkal.Valakinek elég ha egyszer odamondod neki, és elszégyelli magát.Ha ez nem megy akkor vágd pofon, azon majd meglepődik, hidd el, mert tőled nem számít rá.Szerintem ez működne.Ne hagyd magad mert addig csinálják míg engeded! Anyukáddal biztos van valami konfliktus.Próbálj leülni vele megbeszélni.Nyogodtan, és őszintén kérdezd meg hogy mi a baja.És ha nem veled van baja, akkor kérd meg hogy ne rajtad vezesse le.Mert lehet ő már észre sem veszi, csak megszokás.De ha tudtára adod akkor változtathat rajta.

Ha pedig úgy érzed hogy lelki szemetesláda vagy, és tudod hogy az illető viszont nem hallgatna meg, akkor küld el te is nyugodtan!Mond meg hogy neked is vannak gondjaid, saját magad kell megoldani mert téged sem hallgat meg senki.Szerintem a normálisak ilyenkor megkérdezik hogy mi a baj, és mesélj, beszélgessetek.

Az én gyerekem is fizikai rosszulléteket produkál a sulitól,kb.olyan,bár csak verbális esetek miatt,mint amiről írtál! Én meghallgatnám itthon,de sajnos valószínúleg a felét sem meséli el annak ami ott történik,mert ha pl. az én gyerekem kezébe körzőt szúrnának és ez a tudomásomra jutna,akkor ott én tartanék egy osztályfőnöki órát azt hiszem! Bár akkor meg azzal szekálnák a gyerekemet,hogy mentél panaszkodni idegbeteg muterodhoz! Lehet ezért nem mondaná el! Persze az is lehet,hogy baráti segítséggel kicsit "elbeszélgetnék" a fő renitensekkel! Persze ez se jó,mert nem lehetek mindig a gyerekem mellett és nem fogadhatok testőröket mellé! Na tessék,most olvashattad a szülői oldal dilemmáját! Mond meg,Te mint anya mégis mit tennél! Kivennéd a suliból? Másik se jobb! Várom a tanácsaidat! Én mondjuk abban különbözök az anyukádtól,hogy nem üvöltözök a gyerekeimmel és meghallgatom őket,de azt is hozzá kell tegyem,hogy én nem dolgozom,nincsenek munkahelyi stresszproblémáim és a párkapcsolatom is tökéletes,tehát otthon sincs feszkó! Ha ez nem így lenne akkor lehet én is leüvölteném a gyerekem fejét! Már csak a tehetetlenségem miatt is! És lehet türelmem se lenne hozzá,ezért csak óvatosan ítélem el az ilyen "idegbeteg" anyukákat!

Nem egyszerű helyzet egyik félnek se!

Nézd, erre csak azt tudom mondani, hogy kb. általános iskolás korom óta állandó nálam a depresszív hangulat (iszonyatos családi háttér miatt főleg), és szinte soha senki nem vette észre :) Mi több, sokszor megkaptam, hogy milyen higgadt, magabiztos, nyugodt lány vagyok, hogy csinálom (pedig sokat sírtam, igaz, magamban).

Egyedül a párom ismer igazán. Rajta kívül igazán mást nem is érdeklek (egy régi barátnőm van, őt nagyon szeretem, de még ő sem ért meg mindig). Jobb ehhez hozzászokni, és törekedni rá, hogy legalább egy-két ember legyen, aki közel áll hozzád, akivel kölcsönösen érdeklődtök egymás iránt. Sok őszinte emberi kapcsolatra ne számíts.

Mármint hiszem, hogy vannak kedves, aranyos emberek, de mindenkinek annyi baj van az életében, hogy nehéz tartósan másokra figyelni, leginkább csak magunkra számíthatunk.

25/N

Jaj, ne legyél már ilyen tehetetlen! Először is ha valami bajod van ne azt várd, hogy mások majd kiolvassák a fejedből! Menj oda és kérj segítséget! Ha az sem érdekli őket, na akkor van a baj. A pszichológust meg keresd meg, érdeklődj utána! Nem igaz, hogy annyitól feladod, hogy nincs ott ahol eddig. Nyisd ki a szád és kérdezd meg.

A másik meg az, hogy senki sem kényszeríti rád, hogy mások szemetesládája legyél. Ha nem tetszik valami, nem csinálod és kész.