Normális hogy ennyire nem szeretem az életem?

Sziasztok! Mostanában kicsit depressziós vagyok, hogy nem úgy sikerülnek a dolgok ahogy szeretném és egyedül érzem magam. Szerintetek ez a kor velejárója (16 éves lány vagyok) és majd kinövöm vagy már nem normális? Gondolom mindenkinek volt már ilyen hogy utál mindent és mindenkit, de szerintem én egy kicsit komolyabban veszem ezt a dolgot. Aki kíváncsi annak szívesen válaszolok bármire privátban, de a lényeg annyi hogy mostanában (elmúlt évek) egy csomó rossz dolog történt velem. Ráfoghatjuk mondjuk arra is, hogy a szüleim elváltak, anyukám most a harmadik pasijához készül férjhez menni akit szerintem nem is szeret, főleg úgy hogy az előző pasija halála (!!!) után pár héttel jöttek össze, apukám barátnőjével nem találkozhatunk és amikor közösen voltunk nyaralni a szüleimmel egyszerűen szörnyű volt stb. De ezeket már túléltem... Pár barátnőmről kiderült hogy elég kétszínű, folyamatosan csak kihasználtak, vagy 4 éve elköltöztünk és az előző város beli barátokkal már nem is nagyon tartom a kapcsolatot csak párral, a mostani barátnőkkel pedig nem érzem azt, ha egyszer szólnék nekik hogy most rögtön szükségem van rád, átjönnének... :( Pasik terén sem volt valami szerencsém, ha ismerkedtem sem lett semmi(pedig még táborban is voltam) pedig nem vagyok nagyon csúnya meg ilyesmi (ne kérjetek képet). Fél éve kifogtam (egy vonaton találkoztunk) egy 23 éves pakisztáni fiút, aki végig csak hülyített, szerelmet vallott stb. én meg ugye nem akartam és sok hónap után itthagyott.. Én hülye pedig beleszerettem... egy menekültbe aki még magyarul sem beszél!!! A sulitól undorodom, a sok röhigcsélő plázacicától, meg attól a hülye elit gimitől amit nem is én választottam, gyűlölöm... Másrészről az egész nyaramat elszúrtam - egyrészt a pakisztáni fiúval, másrészt földrajz előrehozott érettségit teszek :/ Pedig igazából nem is nagyon szeretnék, de ez az utolsó alkalom... Tanár nélkül. Ha pedig anyának beszélnék róla, akkor nem ér rá, vagy nem érdekli, mert ha mások meg tudják csinálni, akkor én is... Apukám pedig röhög. Két lánytesóm van még, az egyik szemétkedik, a másik azt hiszi ő a világ legokosabb embere. Egyik mamámmal nem tartom a kapcsolatot (mellesleg ő az aki 4 éves koromig nem akart látni, mert neki elég volt egy unoka) a másik pedig kedves ugyan, meg szerintem szeret de elég sunyi dolgokat csinál... Olyan szerencsétlennek érzem magam... Más már mindenki tudja hova megy tanulni, orvos, ügyvéd lesz, de nekem nincsenek ilyen álmaim. Eddig a zene volt a mentségem de idén azt is abbahagyom, annak is vége, pedig az volt szinte az egyetlen dolog amit szerettem. Régen versenyszerűen úsztam, tavaly pár év kihagyás után újrakezdtem, és nem valami kellemes nézni a diákolimpia nyertes társaimat akik úsznak 5 hosszt amég én egyet. Nem akarok megfelelni senkinek, nem is akarok olyan lenni mint a többiek, de olyan elnyomva érzem magam. Nincs senki aki meghallgasson. És nehogy azt higyjétek hogy ez azért van mert nem próbálkozok... valamelyik nap cukrászdázni mentem a lányokkal és elég szar érzés volt hogy úgy beszélgettek mintha ott sem lettem volna... Mindig újrspróbálok mindent, nem vagyok emós, akkor is mosolygok ha fáj. De az hogy küzködök és semmi... Senki nem hiszi el hogy nem könnyű négyesnek lenni az ország második legerősebb gimijében, pedig kiköpöm a belem! Ráadásul anyukámnak még az idegrenszerével is probléma van, nemrégen mondtam valami finom dolgot hogy ez nem tetszik így nekem, erre nekem rontott, meg akart tépni a saját anyám!!! Pedig csak azt mondtam ha jó lenne ha egyszer meghallgatna és lejött neki hogy nem valami jó anya. Gyűlölöm a hangulatingadozásait, néha teljesen normális. Ma pl. rendkívül viccesnek találta hogy tanuljak csak... De mindezek felett azt az idióta pakisztánit nem tudom kiverni a fejemből!! :'( Hiányzik... Szerintetek mi velem a baj? Eddig csak magamat hibáztattam, nem kentem mindent a családomra, de egyre rémesebb a helyzet! Oké, tudom, jobb mintha nem lenne csakádom, vagy az utcán laknék, hálás lehetnék nekik, de akkor is! Ezt már nem bírom sokáig... Mit tegyek? Vagy mit mondtok, én vagyok az idegbeteg, szerencsétlen csődtömeg? Adjatok valami tanácsot légyszi...