Most akkor mennyire "kötelességünk" támogatni őket?

Sajnálatos dolog történt a családban. Apósom nemrég életveszélyben került kórházba, műtötték, most már szerencsére úgy néz ki, hogy jól van, azonban nem mehet vissza többet dolgozni, rokkant nyugdíjas lesz (50 éves). Anyósom minimáébéren van, és velük él még Anyósom anyja is (az ő házában), akinek szintén a mininmál nyugdíja van. Sokat sírtak férjemnek telefonon, hogy most mi lesz velük.

Tegnap este a párom kategorikusan kijelentette, hogy x összeggel segíteni fogjuk őket havonta. Bizonyos szinten megértem, hogy segíteni akarja őket, de most komolyan életük végéig mi oldjuk ezt meg? Tudni kell, hogy mi sem keresünk valami fényesen, egy kis albérletben tengtünk eddig a kisbabánkkal. Egy éve jött egy olyan ehetőség, hogy kaptunk szolgálati lakást, és így félre tudjuk tenni azt az összeget, amit eddig albérletre költöttünk, így összejött egy év alatt egy kisebb összeg, amire ha még 2-3 év alatt összejön ennyi, akkor végre tovább tudunk lépni az eddig kilátástalannak tűnő helyzetből. Erre most kijelenti, hogy ezt az összeget mostantól nekik adjuk. Nem kölcsön, hanem segítésből.

Na mármost annyira nagyon nagy gázban nem lennének, ha kicsit változtatnának az életükön, de erről persze szó sincs, a szándék sincs meg.

1, egy hatalmas házban laknak egy kis faluban, amit fenn kell tartani. Persze eszük ágában sincs, hogy mondjuk lecseréljék egy kisebbre, amit könnyebb lenne fenntartani.

2, mindannyian dohányoznak, ami tudjuk, hogy mennyibe kerül egy hónapban 3 embernek...persze szóba sem került, hogy letennék.

3, anno megszokták, hogy saját disznó, tyúkok, kacsák voltak és renegetg hús volt midnig otthon. Most már nincs nekik, mégis ipari mennyiségben csinálnak meg minden kaját, képtelenek normális adagokat főzni, aztán vagy dobják ki a húst, vagy bezabálják rosszulétig, hogy ne kelljen kidobni. Szóvá is tettük nekik, azt hajtogatják, hogy ők egyáltalán nem is így. (3 embernek 4 kilóból főznek pörköltet, és midnen kajával így van).

4, az apósom azért minden nap átjár munka után a kocsmába meginni a magáét.

Szóval azt hiszem, hogy nem vagyok egy hárpia, aki megtagadja a segítséget, de most eléggé el vagyok keseredve és nem tudom, hogy hogy mondjam meg a férjemnek, hogy nem szeretném a jövőképünket feláldozni a szüleiért. Mégha látnám, hogy ők is midnent megtesznek azért, hogy behúzzák kicsit a nadrágot és jobban kijöjjenek, akkor azt mondom, hogy néha besegítünk kicsit (pl., ha valamit nem tudnak megvenni, akkor megvesszük, stb).

De az sem biztos, hogy ez a munka most, ami kettőnknek van, és amiből ilyen szépen félre tudunk tenni, az sokáig lesz, és most végre 6 év gürizés és szűkölés után el tudunk kicsit indulni...nem akarom ezt feláldozni.

Most nagyon önző vagyok?