Nagyon tanácstalan vagyok. Valaki segítene? :/

Az életem 2 éve kezd teljesen szétesni. De az egész a gyerekkoromban kezdődött. Anyám és apám állandóan veszekedtek, 3 évesen láttam apám utoljára, rám sem nézett, elhagyta a családot egy másik nőért. Anyám elköltözött 10 éves koromban az ország másik végébe, jobb esetben egy évben 1x láttam. De a kisgyermekkoromban már ivott, balhézott, nagymamámmal laktunk, már elbújtam előle mikor hazajott, hogy ne halljam a veszekedést, ne is lássak semmit. Ettől függetlenül szerettem és józanul teljesen jó anyuka volt. Azóta is ugyanígy van minden. Apám meghalt már lassan két éve, hiába nem ismertem, megvoltam azzal a tudattal hogy nincs apám, mégis rossz volt hogy már nem is lesz újra. Nagymamám nevel, kiskoromban gyámság alá vett, de már 20 éves vagyok. Sajnos már 80 éves, így leginkább csak a szeretetével tud segíteni rajtam. De én ezt nem érzem vagy nem tudom mi van velem, hangulatingadozásaim vannak, senkiben sem tudok teljes mértékben megbízni. Ez nagyon rosszul esik neki, de nekem is ha belegondolok hogyan bánok vele, nem ezt érdemli. 2 éve anyám beteg lett, majdnem meghalt, de felépülnie azóta sem sikerült teljesen. Most is külföldön lakik, csak interneten tartjuk a kapcsolatot és postán. Egyetlen igaz barátom van/volt, de 1 hónapja felém sem néz. A legtöbb barátnőm elüldöztem magamtól a hangulatvaltozásaimmal. A legutolsó barátnőm volt a legmegértőbb velem, folyamatosan hajtotta, hogy menjek pszichologushoz, de én beértem egy vele való mélyenszántó beszélgetéssel is, nekem az is sokat segített. Pszichológusra énis gondolok már pár éve, de nem szántam rá magam, mert mindig volt aki meghallgatott, és pénzem sem lenne rá. Már tényleg mindenkit elüldöztem a viselkedésemmel, és nem tudom mi tévő legyek. Nagyon szeretnék kilábalni az eddigi életemből, valami kiutat találni, már az öngyilkosságra is gondoltam, de a napokban tudtam meg, hogy anyámnak volt fiatalkorában 2 kísérlete, ezért kezdtem meggondolni magam, de már megint erős bennem ez a vágy. Már kisebb koromban megfogadtam, hogy egyáltalán nem akarok hasonlítani a szüleimre, mert csak a fájdalomra emlékszem, és én nem tudnám elnézni, hogy magára hagyom a saját gyerekem. Sajnos már senkivel nem tudom ezt megbeszélni, nagymamám nem is tud a dolgok nagy részéről, nem akarom felzaklatni, ezért inkább ide írtam. Csak valami tanácsot kérnék, hogy mit tegyek. Tanulok rendesen, nyári munkán is vagyok, ezen a részén az életemnek úgy érzem, hogy rendben van minden. Elnézést kérek, hogy hosszú lett, de így is elég rövid a teljes történethez képest. Köszönöm, ha valaki megpróbál segíteni!