Akik úgy gondolják, hogy a Férfiaknak megbocsátandó a megcsalás, azok magyarázzák meg, hogy miért gondolják ezt?

Én nő vagyok,de kamaszkorom óta éreztem,hogy a férfiak mások

és gondolom az erőteljesebb tesztoszteron hajtja őket,illetve,hogy a nemi ösztönük más,mint a nőké.

Amúgy viszont mégsem érzem azt,hogy a férfiaknak megbocsáthatóbb a megcsalás,ha kiderül,mint nőknek.

Aki viszont elvárja,hogy neki bocsássanak meg,az ne várja el diktátor módon,hogy ez csak rá vonatkozzon és a nőre nem.

Hamarosan jön egy olyan válasz egy férfitől, hogy nem mindegy, hogy gumicsizmával lépsz a sz.rba vagy belesz.rnak a gumicsizmádba.

(én nem osztom ezt a véleményt, csak hallottam ilyet)

Nem megbocsátandó, akárki akármit mond. Sokan az evolúcióval érvelnek. Hát.. emberek vagyunk, nem állatok, épp ezért tudunk uralkodni az ösztöneinken.

Azt meg pláne utálom, hogy a nőnek kevésbé megbocsáthatóbb a megcsalás.. semelyik nemnek se az, és kész, pont.

Két alapvető ki indulási pont van. A nők (nem a kur.ák,ribancok) csak is érzelmi alapon választanak és adják oda magukat át a másik nemnek a férfinak.

A férfiaknál a testi vágyak kielégítése az első szempont.

Az egész témát lehet tovább csűrni csavarni de a ki indulási pontok attól nem változnak.

Ezért a nők sokszor és sok esetben, magukból ki indulva ,megcsalásnak veszik és tekintik a férfiak általi testi vágyak kielégítését is.

Mind ezen fent írt tények miatt nem mindegy,hogy a nő lép félre vagy a férfi.

És akkor most ezt csavarjuk egy kicsit és csűrjük meg. :

Egy férfinek ha van vagy lesz pl. 10 nője abból az utolsóra addig fog emlékezni és magában emlegetni amíg nem jön egy újabb 11.-dik, míg egy Nő mind a 10 - 11 re emlékezni fog, mint jóra,rosszra,legjobbra,stb.

Szia!

Írtál :) Válaszolok, amennyire tudok.

Én nem bontom nemek szerint - annyira okos nem vagyok ;)

Katolikusnak neveltek, ezt le kell írnom - de nem maradtam meg a felületes vallásnál, megpróbáltam magamévá tenni, különben (szinte) semmi értelme nem lenne az egésznek - vagy csinálok valamit, amiben hiszek és elfogadom, vagy nem. Olvastam sokat, és voltam több egyénileg kísért lelkigyakorlaton; a családom sem a legegyszerűbb (sőt! de örülhetek, talán nem értenék ennyi mindent), és sokminden történt velem is (OK, még épp nem vagyok 30, de akkor is...). Amit ezekből leszűrtem:

Régen összeadták a fiatalokat, nem is ismerték egymást sokszor, a legtöbben mégis ki tudtak tartani egymás mellett, és boldogan éltek - legalábbis semmiképpen nem boldogtalanabbul, mint ma sokan. Volt egy párjuk, aki mindig ott volt. NEM gondolom, hogy ma is így kéne, de lenne előnye.

Amikor férjhez mentem, komolyan vettem azt, hogy bármi is történik, együtt maradunk [végszükség esetén egy ideig külön költözünk, és onnan kezdjük újra, hiszen ismerjük már egymást, tudjuk egymás hibáit - de előnyeit is! és akibe egyszer szerelmes lettem, biztos, hogy vissza tudna hódítani, vagy én őt valahogyan, ha legalább egyikünk igazán akarja].

Ha az a hozzáállásom, hogy bármi történik, együtt leszünk, jobban odafigyelek én is, hiszen ha én rontom el valahol, akkor is egész életemben bánhatom. Nyilván nem leszek sosem tökéletes, és ezt a páromtól sem várom el. De úgy gondolom, hogy nincsen olyan probléma, amire ne lenne megoldás. Én nem tudom most az összes megoldást (sajnos) - de nem is ez a dolgom. Sokan átéltek szörnyűségeket, és jól jöttek ki belőle. Sokan apróságok miatt is elváltak. És nem feltétlenül lettek boldogabbak - főleg, ha gyerek is volt már a családban. Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben le kell ülni, és elengedni az egészet; "magam elé tenni" és csak figyelni. Mondhatnám úgy is, hogy imádkozni - nyitott tenyeremen tartani a kapcsolatunkat, és érzékelni mindent... Azt, hogy fáj, hogy megcsalt. Hogy legszívesebben elküldeném. De azt is, hogy szeretem, és hogy a gyermekem apja. És mindent-mindent, ami az eszembe jut, odatenni mellé. Megvárni, amíg elfogynak a szavak, és ottmaradok üresen, egyedül.

És ezt ismételni, amíg "szükséges" - amikor csak eszembe jut valami.

Azt hiszem, akkor fogom tudni, mit tegyek.

Kicsit olyan ez, mint egy "temetés": elengedni a másikat, megvizsgálni mindent, tudatosítani mindent, ami jó és ami rossz volt, azt is. És utána felállni, és élni tovább. Hogy hogyan, azt mindig csak abban a pillanatban fogom tudni, előre sohasem. De ha kérek hozzá erőt, akkor kapok - de csak akkor kapok erőt, hogyha nekilátok a munkának. Előre sohasem...

Hosszú és talán zavaros válasz. Kérdezz, ha érdekel valami - nem tudom, mennyire érthető :$

---------

és ha gondolod, tudok egy helyet, ahol nyugalomban végiggondolhatod az egészet - most nem részletezem, csak ha kéred