Hogyan vethetnék véget ennek az egésznek?

Mióta az eszemet tudom utálok emberek közé menni valamiért. Már óvodás koromban is volt bennem valamilyen érdekes érzés, azt hittem és hiszem a mai napig is, hogy néznek az emberek és folyton azon jár az eszem, hogy vajon mit gondolnak rólam. Nagyon félek attól, hogy valaki elkezd csúfolni sok ember előtt, pedig emlékszem, hogy nagyon ritkán csúfoltak. Oviban egyáltalán nem, általánosban alsós koromban pedig nagyon ritkán fordult elő, pedig lett volna miért. Az a kevés pedig annyira megmaradt, hogy még mindig kristály tisztán emlékszem rá és sokszor eszembe jut, pedig semmi különös esemény nem történt akkor, tehát nem röhögött rajtam a fél iskola, csak 1-2 gyerek mondott rám egy sértő szót. Van amikor még mostanában is bekönnyezek vagy elsírom magam az akkori szavak miatt. Már rég el kellett volna felejtenem, hiszen 6-8 éve történtek.

Ötödiktől hetedikes koromig a lányok között voltak kisebb-nagyobb veszekedések, de mindig én voltam az akit kiközösítettek és minden szünetben (néha órán is) hallgattam ahogyan beszélnek rólam és csúfolódnak, szidnak. És én minden alkalommal hagytam magam. Nem mertem megvédeni magam, mert tudtam, hogy ők többen vannak, őket többen ismerik és csak én jönnék ki belőle rosszul, mert akkor már nem csak az osztálytársaim piszkálnának, hanem mások is. Ezért mindig úgy csináltam mintha nem hallanám, közben minden este sírtam miattuk és reggel gyomorgörccsel mentem iskolába. Nyolcadikra megoldódott a probléma és barátok lettünk.

Most kilencedikes vagyok és elhatároztam még nyáron, hogy változtatok az életemen, mostantól kiállok magamért ha már eddig nem tettem. Nem akartam egy gyenge senki lenni, akin bárki csak úgy átmehet de nem sikerült. Szerencsére nem ért semmilyen komolyabb konfliktus de minden reggel félek suliba menni. Úgy van, hogy amikor felmegyek a lépcsőn, pont ott vannak a tizedikesek és mindig néznek. Annyira rosszul érzem magam miattuk, az a 10mp ameddig elmegyek mellettük egy örökkévalóságnak tűnik. Amikor látom, hogy nevetnek meg beszélnek mindig azt képzelem, hogy most biztos rólam mondanak valamit. Lehet, hogy észre se vesznek.

Erről ennyi.

A másik dolog az, hogy amikor nem vagyok az egyetlen, egyben legjobb barátnőmmel akkor mindig szomorú vagyok és csak úgy, ok nélkül olyan érzésem van, hogy sírnom kell de nem jön könny a szememből. Amikor egyedül nézek valamilyen filmet sokszor elsírnám magam de nem teszem. Mások előtt nem lelkizek, mindenki azt hiszi, hogy lelketlen vagyok. A saját testvérem alig tud erről valamit, nem tudja, hogy mennyire érzékeny vagyok. Azt mondta, hogy olyan a lelkem mint egy fatörzs, pedig ha tudná...

Soha nem voltak (igaz) barátaim (csak egy), szeretnék egy társat is aki fiúból van és megért. Egyáltalán nincsenek elvárásaim de akkor sincs senki. Tudom, ráérek még de félek, hogy ha így, ebben az állapotban maradok akkor soha nem is lesz.

Szeretnék végre boldog lenni, boldogan élni az életemet, hiszen semmilyen eget rengető rossz dolog nem történt velem ami miatt okom lenne erre. Nem is értem, hogy mi bajom van de olyan mintha valami nem engedné, hogy boldog legyek. Fiatal vagyok, vidámnak kéne lennem, nem pedig olyannak mint egy 80 éves özvegy vénasszony, aki éjjel-nappal otthon ül és a múltján gondolkozik. Valahogy el kellene felejtenem mindent ami a múlttal kapcsolatos de nem tudom hogyan.

Azt hiszem mindent leírtam.

Kérlek normális választ adjatok, ne olyat, hogy "majd kinövöd" lehet, hogy ki fogom de lehet, hogy nem .Oviban nem hiszem, hogy csak kamaszkori hülyeség lett volna, hiszen csak 3-4 éves voltam.

16/L