Ha összejövök egy elvált férfival, akkor elméletileg benne van a pakliban hogy a gyereke bármikor hozzánk költözhet, ugye?

Az én páromnak is van már egy kislánya az exétől. Távol lakunk egymástól, ezért ritkán jön, de olyankor több időre. Ha ideköltözne, nyilván nehéz lenne, de nem lenne ellene kifogásom, mert szeretem a párom, és fontos, hogy neki jó legyen. Sőt, voltak olyan időszakok (amikor a kislány anyja nagyon akadékoskodott), hogy még én tartottam benne lelket. Én úgy érzem, hogyha elveszítené az idősebb lányát, akkor már nem ugyanaz az ember lenne, mert mindig hiányozna egy része az életének, és sose lenne igazán boldog.

A kérdésre válaszolva: igen, csak akkor érdemes belekezdeni, ha elfogadod ezt. Nem szép dolog választásra kényszeríteni egy apát, hogy vagy Te vagy a gyereke, hiszen elvileg úgy mész bele a kapcsolatba, hogy tudod, hogy van neki. Azt meg remélem, hogy nem olyan ez a férfi, hogy inkább állami gondozásba adja a gyerekét a párja miatt. Legalább is, nekem ilyen férfi nem kéne.

Szerintem ez eléggé egyértelmű.

A probléma akkor van, ha az anyuka csöppet dilis, mert akkor állandóan a nyakatokra jár és csinálja a feszkót, mert zavarja a másik boldogsága.

Uramisten egyáltalán hogy lehet ez kérdés?

Akár kié az a gyermek de ha a olyan párt választunk akinek gyerekei is van azt épp úgy köteles valaki szeretni mintha a sajátja lenne. A gyermek nem tehet arról hogy a világra született, ő csupán élni akar és a szeretet joggal elvárni!

Én intézetben nőttem fel, mert a szüleim elváltak és csak az ütköző voltam a számukra hol ez vert fakanállal, vagy prakkerrel hol a másik helyen nadrág szíjjal, de csak azért mert a másik szülőt meglátogattam. 9 éves voltam amikor egy karácsonyi napon világgá mentem. Aztán amikor a hidegtől eszméletlenül megtalált valaki- és a kórházban magamhoz térve megkérdezték kivel akarok élni, akkor azt mondtam egyikkel se-- inkább az intézetet választottam.

De az a fájdalom amit okoztak soha nem gyógyuló sebként maradt bennem.

De a genetika nem cáfolja meg önmagát, hetedíziglen visszamenőleg se!-- 10 évvel ezelőtt nálam felejtették akkor még 3- és 9 éves unokáimat. Azóta én vagyok a gyámjuk és én neveltem őket-- most 13 és 19 éves végtelenül aranyos fiukká lettek, még hírből se hasonlítanak a szüleikre! Igaz nem könnyű mivel én 71 éves vagyok, de a szeretetük a kedvességük és figyelmességük bearanyozzák idős koromat.