Miért van az, hogyha egy férfi figyelmetlen, akkor az szemét és megérdemli a válást, ha egy nő az, akkor meg a férfi vegyen vissza magából?

A 27-es hsz-re, de mindenkinek sok szeretettel:

Szívesen megválaszolom, nem pletyizős a kérdés. Nem mondom, hogy nincs egy adag "szocio" és "görbe tükör" töltete a dolognak, de "a történet valós események alapján játszódik".

Történt az, hogy kissrác koromban sok deprimáló megjegyzést kaptam, hogy tapintatlan meg trampli, esetlen vagyok, holott majd ha nagy leszek, akkor a leendő feleségem nem fogja ezt díjazni, meg úgy alapvetően a nők nem díjazzák. Aztán felcserepedve :) magam is utáltam a férfiak tipikusan közhelyes dolgait. Ezt a meccses, sörös, böfögős, fingós, vécédeszkás sok baromságot. Mivel szerettem különbözni, így eldöntöttem, hogy nem leszek közhelyes. :) Néhány rossz kapcsolat után megtaláltam az igazit, a nagy Ő-t. Sokkal nagyobb szerelem volt, mint előtte. Ezt az is bizonyítja, hogy 14 éve együtt vagyunk, tehát nem nevezhető egy selejtezendően rossznak a kapcsolatunk. Én szerettem Neki udvarolni. Szerettem virágot venni neki, sportkocsival randira menve élvezni minden olyat, amit elvileg, sztereotíp módon férfiatlannak kellene tartanom, de szerettük még a holdfényben való sétálást, éjszakai autózásokat a Balaton körül vagy csak egy esti pesti dunaparti sétát. Szeretem a STÍLUSOS-ságot, megadni a módját valaminek. A párommal első időben minden hónapfordulón apró meglepetéssel készültünk. Ő is szerette azt a romantikát, hogy ahol szerelmet vallottunk egymásnak, azt a helyet felkeressük, hogy kifejezzük egymás iránt érzett dolgainkat. Én ehhez tartottam is magam, vagy tartanám, de érdekességképpen pont a mi párkapcsolatunk hölgytagja az, akin azt látom, hogy a szeretet megvan, de erodálódik nála a romantika, ez a fajta "stílusos-kellemesség" iránti elköteleződés. Tudom, hogy hülye szó, de jobban nem tudom megfogalmazni.

A kiinduló kérdés ez volt amúgy:

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ker..

-csak ott kaptam egy-két oltást, így kiírtam ezt is.

Férfi mivoltom ellenére én az az ember vagyok, aki úgy vélekedik, hogy míg a "sülthús ugyanaz mindkét esetben, azért egy terített, gyertyás asztal mellett jobb fogyasztani, mint ugyanazt a húst egy sámlin ülve, újságpapírból elfogyasztva megenni." - remélem érted, értitek, mire gondolok. Nekem fiúként, férfiként mindig azt tanították, hogy a napi gondok, a nehézségek ne öljék ki belőlem a gáláns úriembert, a nagyvonalú és stílusos valakit, a szenvedélyt és a szerelem/szeretet őszinte kimutatására való képességet. Tehát én tudok disztingválni, megkülönböztetni, azaz igyekszem a párommar akkor is figyelmesnek és szeretetteljesnek lenni, amikor mondjuk fáradt vagy ideges vagyok. Sajnos ő meg az a típus, hogy amikor "megvan a maga baja", (most nem a havi dologra értem, hanem a gondokra), akkor hozzá se lehet szólni. Ő kezdte kifelejteni a hófordulókat is, ő az, aki inkább olyan racionális szürkeségbe borítja a kapcsolatunkat, holott egy kis "gyertyafény" és életöröm nem kellene, hogy kivesszen csak azért, mert most anyagilag nehezebb, vagy mert fáradt néha. Én is az vagyok, de én sosem zárok be felé. Sajnos ő felém igen. Erősen csak magával törődik, sokszor figyelmen kívül hagyja, hogy akaratlanul is, de megbánt engemet.

Haragudni nem haragszom, mert tudom, hogy nem szándékos, nem akar ártani, de viszont a könnyed elsiklás helyett azért a tüske megmarad az emberben. Különösen azért, mert sosem ismeri el, ha tapintatlan, figyelmetlen. Ellenben nálam meg mindent észrevesz és konfrontál is. No én ezt érzem igazságtalannak kicsit és én javítani szeretném a dolgokat, nem elhagyni őt ilyesmik miatt.