Mennyi idő után éreztétek azt, hogy megromlott a házasságotok? És mit tettetek?

Én a kapcsolataimról tudok nyilatkozni, nem voltam még férjnél és nem is tervezem, még most.

Mikor már az is zavart, hogy csörömpöl a tányérral, mikor minden szavában csak azt láttam hogy ez tiszta hülye és hülyeségeket beszél, mikor már nem kívántam szexuálisan, csak azt akartam hogy legyen mellettem valaki, de nem úgy.

Aztán persze volt olyan is, hogy a pasi agresszív volt, nem vert meg, de voltak agresszív megnyílvánulásai, sokat üvöltözött velem ordenáré módon, aztán persze már az alaphangnem is elve szar volt mindkettőnk részéről, volt szakítás, újra kibékülés, hosszabb szakítás újra kibékülés, aztán én besokalltam és léptem. És rájöttem, hogy már az első szakításnál be kellett volna végleg fejezni és nem még egy évet eltölteni szenvedésben, amiben persze mindkettőnk már szenvedett. Én személy szerint azt gondolom, hogy a volt barátom többet tett azért, hogy ilyen legyen a volt kapcsolatom, mert gyakran primitíven és önkontrollálatlanul viselkedett és meg ezt kompenzálni próbáltam folyamatosan, de ha ugye a másik nem akar változást, előrelépést, nincs értelme erőltetni.

27

Én is csak hosszú kapcsolatok alapján tudok nyilatkozni. Az első jel, ha már nem tudsz nyugodtan mellette ülni, hallgatni a gondjait, vagy örömeit. Ha szívesebben vagy a barátaiddal. Ha úgy nézel rá, mintha idegen lenne. Ha magával ragad egy másik férfi pillantása. :)

Sajnos én is "bennragadtam" mindig a kapcsolatokban, ha már megromlott, ami magában nem baj, de valami külső erőtől vártam, hogy rendbe hozza, nem tettem semmit. :(

13.30-nak, 11.39 vagyok.

Háát.... Bonyolult a kérdés, mint az emberi kapcsolatok mibenléte. Nagy szerelem volt, négy évig jártunk. Valószínűleg korántól nem volt felhőtlen, szerintem éretlenek voltunk és -mivel első komoly kapcsolat volt mindkettőnknek - csomó hibát elkövettünk, birtoklósat, bezárósat, elvárósat, morgósat, stb. és ezek halmozódtak. A "járás" alatt és a koleszos években azért mindig el lehetett bújni ezek elől, odébbmenni, szülőkhöz utazni, suli, barátok című kikapcs, így, hogy valami nem oké, annak az élét el lehetett venni. Látnom kellett volna sokkal korábban, tán hozzá sem menni, de utólag és a történtek fényében könnyebb bölcsnek lenni, mikor történnek a dolgok, nem olyan egyértelmű és az ember (én) azt gondolja, hátha megváltozik. Azért írtam a zsigeri reflexet mutatóul, hogy szerintem akkor, mikor már hozzáérni sincs ingerem, de tartósan, akkor kéne felismernem, hogy a problémák túlmentek a napi szinten. Vagyis- már nem szeretem és nincs mit tenni. Azt hiszem. De tök nehéz kérdés.