Nem tudok elszakadni a szüleimtől, illetve, ők nem tudnak tőlem. Mit tegyek?

21 éves vagyok, van egy pici babám, és egy férjem. Ennek ellenére a szüleim egyszerűen nem akarják elfogadni, hogy önállóak vagyunk, azt hiszik, mindenben a segítségükre szorulunk, és ha azt mondjuk, nem, még meg is sértődnek.

Az országnak egy olyan részén élünk, ahol elég nehéz boldogulni anyagilag, rengeteg a munkanélküli (tipikusan az a vidék, ahol hiába vagy extraképzett, akkor is a főnök haverjának a lányának az unokaöccsét veszik fel helyetted, az orvos meg nem vizsgál meg rendesen, ha nem csúsztatsz oda egy ezrest...).

Jelenleg a férjem egy gyárban dolgozik, ahol nagyon sok olyan dolgot tesznek meg az emberekkel, amit nem tűr olyan, akinek van más lehetősége (mondvacsinált okokkal 30ezer forinttal rövidítik meg a fizetést, nem fizetnek túlórát, stb). Ugrálhatnánk, de akkor kirúgnák, és találnának a helyére 1000 másikat, mi viszont egy munkahelyet sem.

Lenne lehetőségünk egy sokkal jobb vidékre költözni, az ő szüleihez közel, éltünk már ott kis ideig, de össze sem lehet hasonlítani az ittenivel, sokkal jobb fizetés (még talán vissza is vennék a régi helyére, nagyon ügyes, megbecsülik a munkáját bárhol, ezért is nagy fájdalom egy gyárban szenvednie), jobb körülmények, a picinek is jobb lehetőségek óvoda, iskola terén...

Az egyetlen gond, hogy több 100 km-re élnénk az én szüleimtől. Már azt is nagyon nehezen viselték, hogy külön albérletbe költöztünk, azóta is házakat néznek nekünk ott a környékükön, és folyton kérdezik, nem megyünk-e vissza, miért nem jó nekünk náluk... Vissza nem mennénk, mert nem jó náluk, így is próbálnak mindenbe beleszólni, ott meg aztán még a pelenkát sem cserélhettük akkor, amikor nekünk jól esett.

Nagyon szeretnénk jobb körülményeket magunknak, és főleg a picinek, ami itt lehetetlen. A szüleim viszont iszonyatosan kiakadnának, talán soha többet nem is beszélnének velünk, ha elköltöznénk. Mikor régebben mentünk, akkor menekültünk előlük, és akkor sem beszéltek velünk. A családi állapotuk sem valami fényes, mióta az eszemet tudom veszekednek minden nap, apám alkoholista, ezért nem is tudnám huzamosabb ideig elviselni, de ha ezt elmondjuk nekik, megsértődnek, és természetesen mi leszünk a rosszak. Nagyon szeretik a picit, ő nekik az egyetlen, akinek még örülni tudnak, nincs rajta kívül unokájuk.

Igazából bőven megérdemelnék, hogy ne foglalkozzunk az érzéseikkel, rengetegszer hagytak cserben (a legfájóbb az esküvőm volt, azért, mert összevesztek a párom szüleivel, nem segítettek be az esküvőbe, és a lagzira sem jöttek el), ráadásul ők sem foglalkoznak ilyen téren velem/velük, ők eldöntik, mi a jó nekünk, és ha nem úgy csináljuk, veszekednünk kell velük, meg elviselni a lesajánló viselkedésüket.

100% biztosan tudom, hogy bármit mondanék, bárhogy "tálalnám", nem tudnánk vita nélkül elköltözni, viszont sokáig "nyomorogni" sem fogunk, ez biztos. Persze, tudom, álljak a sarkamra és mondjam meg, hogy felnőtt vagyok: próbáltam már, de ugyan ez a lesajnálás, kioktatás, veszekedés lett belőle, és soha nem lesz másképp, mert ilyenek, ismerem őket. Nem foglalkozni meg nem tudok velük, a szüleim, akármilyenek is.