Egyedül, magányosan, megbélyegezve élek. Mégis jobb így, mint korábban. Érzi ezt más is?

Annyi mindent írhatnék a korábbi életemről. Szíjjal vert apám, fojtogatott, kést tartott a nyakamhoz a bátyám, anyám lelkileg terrorizált. Ez a gyerekkor.

Fiatal felnőttként az első pasim megcsalt, a második vert, a harmadik szimplán csak teherbe ejtett és lelépett.

Barátok. Addig voltak, amíg nem született meg a gyerek és tudtam nekik segíteni, eljárni, volt szabadidőm, volt autóm etc...

Már három éve egyedül élek. Messze távol tartom magam a családomtól, a pasiktól és barátoktól. A játszótéri, babaklubos ismeretségek is csak alkalmiak.

Lassan vissza megyek dolgozni. De félek tőle. Nem vágyok emberek közé. Antiszociális lettem azt hiszem. Jó lenne itthon végezhető munkából megélni és nem keveredni másokkal.

Nem kérek kioktatásokat, hogy biztos az én hibám, hogy így alakult. Igen biztos.

A gyerkőcöt féltem és sajnálom. Nincsenek nagyszülei, nincsen semmilyen rokona, nem lesz testvére sem, apját sosem látta. Csak én vagyok neki, egy begyöpösödött anya. Persze még kicsi, még nem gond talán...de később nehéz lesz neki nagyon.

Bár ilyenkor csak az vígasztal, hogy annál nem lesz nehezebb, mint nekem volt a roh.adék családommal. Jobb ha nincs, mint ha rossz van. Így talán álmodozással kompenzálhat majd...

Van más is hasonló cipőben? Kinek hogy alakult az élete ilyen háttérrel, életstílussal? Milyen lett a gyermeke nagyobbacskaként, felnőttként?