Miért ilyen anyukám? Miért csodálkozik, hogy nem ismer?

Sziasztok!

Unom már, hogy anyukám ennyire a nyakamra ül. A családban én vagyok a legkisebb, 2 idősebb nővérem van. Én 17 vagyok. Egészen mintagyerek. Jól tanulok egy erős suliban, nem vagyok sosem részeg, a cigit még csak nem is próbáltam, drogokat sem részesítek előnyben :) Szórakozóhelyre egyszer azért mennék el, hogy kipróbáljam, de amúgy... szóval nem vagyok egy partiállat. Itthon én próbálok anyukámnak megfelelni. Szeretem őt, de nem olyan a viszonyunk, hogy legjobb barátnők vagyunk, mivel folyamatosan kritizálja a barátaimat. Legutóbb azt mondta nekem, ő nem szereti a buta embereket, ezért koptassam le a barátaimat magamról. Eléggé kiakadtam ezen a kijelentésén, mert a barátaimat egyszer sem látta. Normálisok mind, az előző sulimból ismerem őket. Meg akarja nekem szabni, hogy kikkel barátkozhatok. Hogy szerinte kik a szimpatiusok, és azokkal lógjak. Ezek után persze nem merem neki elmondani, hogy " a buta barátaim" közül az egyik sráccal összejöttem. Ő régóta tetszett, meg igaziból szerelmes is vagyok belé, de miután anyukám így áll a dolgokhoz nem említettem soha. Most azt se tudom hogy mondjam el, hiszen folyamatosan szidja őt. Veszekszik velem, hogy szinte semmit nem tud rólam, de én nem is merek neki semmit se mondani, mert így reagál. Annyira felszínesen előítéletes, hogy rosszul vagyok tőle. Néha komolyan azon gondolkodom elmegyek itthonról, és többet haza se jövök, csak hát azért szeretem a családomat... De most meg... Szóval el szeretném neki mondani, hogy van ez a barátom, és elég komolynak tűnik, de előre tartok a reakciótól. Ilyenen lehet javítani?