Együttélés családtaggal: Hogy tudnék elköltözni anélkül, hogy ne bántsam meg vele a másikat, és ne legyen belőle nagy sértődés? Helyes-e, hogy el akarok menni?

Egyetemre járok Budapesten, és az iskola elvégzésének ideje alatt nagymamámnál lakom/laktam, aki mielőtt én ideköltöztem volna hozzá, szintén egyedül élt.

Idén végzős leszek, és szeretnék külön költözni, egy "saját" különálló albérletbe. Több oka van ennek...egyrészt olykor meglehetősen nehéz az együttélés vele, másrészt szeretnék kicsit a saját lábamra állni végre, önállósodni, amire van is lehetőségem: van állásom, és bár nem mondom, hogy agyonkeresem magam, de ha befejeztem a sulit, teljes munkaidőben valószínűleg kapok majd annyi fizetést, amennyiből egy normális, jobbfajta albérletet fizetni tudok itt Pesten. (Még ha nem is tudok majd olyan sokat félretenni mellette...)

Ami viszont eddig még visszatartott, az nem annyira a pénz, hanem inkább az, hogy a nagymamám az utóbbi pár évben nagyon "hozzámszokott"...nem nagyon tud meglenni nélkülem. Ez részben az egészségi állapota miatt is van (nem lát jól) - bár azért el tudja látni magát, sütni/főzni is tud még, de eljárni már nem nagyon szokott (legfeljebb ide a szomszéd boltba), meg a szeme miatt olvasni sem tud, a tévét is csak hallgatja. Úgyhogy a szórakozás ezen formái kilőve, így nem tud mit kezdeni magával, unatkozik egész nap, ráadásul barátai sincsenek, akikkel beszélgethetne.

Maradok én, de én legalább adok neki valami konkrét célt, például hogy néha főzhet egy-egy kaját, meg szoktunk beszélgetni is.

Bár ezeket azért nem nevezném beszélgetésnek, mert általában vagy politikailag agitál (amit utálok, és ezt ráadásul tudja ő is), vagy kb ötvenezerszer hallott történeteket mesél el ötvenegyezredjére is (ez meg a társaság kisajátítása, van hogy félórán keresztül hallgatok, ő meg csak mondja a magáét. Néha ez meglehetősen idegesítő tud lenni...főleg, ha egyébként más dolgom lenne... mert általában azt is figyelmen kívül hagyja, ha az ember szól, hogy dolga van...

De ha van időm, azért megteszem a tőlem telhetőt: ha már beszélgetünk, azért megpróbálom a társalgást a komcsizásról meg a "manapság minden szar, bezzeg azelőtt" típusú kesergésről némileg neutrálisabb meg vidámabb témákra terelni, van is hogy sikerrel járok, de általában nem. :)

Szóval unatkozik, még így is, hogy azért ha tudtam, mindig odafigyeltem rá, hogy ne érezze annyira egyedül magát, de az én képességeim is végesek. Mostanában nincs normális magánéletem, nem járok bulikba (mondjuk nem is igénylem), és nagyon barátaim sincsenek, kezd rámragadni a mogorva stílusa is, és ez nagyon aggasztó...Emellett még szintén az utóbbi időben, azt vettem észre, hogy a lányok sem szívesen ismerkednek velem, mihelyst megtudják hogy kivel lakok, és hogy nem koliban vagy ilyesmi.

Tehát elhatároztam hogy a közeljövőben elköltözöm. Mindig is igényeltem a nyugalmat, ami általában nem volt meg...oké, nem kell nagy veszekedésekre gondolni, inkább csak olyan mindennapi, de folyamatosan jelenlevő apróságokra, mint hogy például úgy olvasni egy könyvet, hogy nem bömböl a szomszéd szobában a politikai "kibeszélősműsor", meg hogy ha koncertre megyek, akkor nem leszek megvádolva, hogy valójában MSZP-s nagygyűlésre (WTF???) megyek - csak mert az is akkor van. :D Ráadásul mindezt a saját nagymamám által, akit amúgy szeretek (bár ilyenkor dühös vagyok rá, mert ez szerintem bunkóság, amellett hogy eléggé sekélyes gondolkodásra vall)

A kérdés azért nem olyan egyszerű...helyes-e egyáltalán, hogy el szeretnék költözni? A válaszban nem vagyok teljesen biztos, de én inkább az "igen" felé hajlok. Meg kell legyen a saját életem...

A másik kérdés viszont az, hogy ezt hogyan tálaljam úgy, hogy ne legyen belőle sértődés? Nem akarom, hogy emiatt depressziós legyen, ha meg a fentieket így elmondom neki ahogy itt leírtam, tuti megsértődik.

A legkonfliktusmentesebb szerintem az lenne, ha lenne egy barátnőm, akivel összeköltözhetnék, csak hát most épp ez sincs. Gondoltam már, hogy föladok egy hirdetést "lány lakótársat keresek" jeligével, és megbeszélném a delikvenssel, hogy a családom előtt játssza el a kedves barátnő szerepét és cserébe fizetem egy havi albérletét. :D

De hát ez megint nem jó, mert akkor megint máshoz kellene alkalmazkodni.

Bár szerintem könnyebb lakótársként kezelni olyasvalakit, ha a két ember között nem húzódik generációs szakadék.

Végülis anyagi szempontból is jobban jönnék ki, ha nem egyedül kéne fizetnem a lakbért.

Ötletek?