Anyák! Vannak nektek olyan napjaitok, amikor ki nem állhatjátok egyik gyereketek?

Őszinte választ szeretnék kapni. Idén érettségizek és szeretnék gyógyszerésznek tovább tanulni. Szüleim kertészettel foglalkoznak, soha nem szerettek tanulni, inkább fizikai munkát végeztek. Én tanulni szeretek, sőt akarok mindenképpen, de olykor csak demotivációt kapok itthonról. Látom rajtuk-főleg anyukámon-, és biztos vagyok benne, hogy nem tetszik neki/k, hogy nem segítek kint a kertben nap mint nap. Hétvégente szoktam segíteni, legalább 7 órát, de csak azt veszem észre, hogy néha alig akarnak beszélni velem. 4re érek haza minden nap a suliból(ingázok); megkérdem mit segítsek, erre mogorván válaszolnak, hogy menjek tanulni, ő megcsinálja. Én tisztelem őket, tudom, hogy értünk dolgoznak nap mint nap, és igyekszem segíteni is nekük, de a tanulást semmiképp nem szeretném elhagyni. Szeretem a szüleimet, de azt hiszem nem tudnék velük élni és dolgozni naponta. Az a gond, hogy bennük van az a gondolatmenet, hogy ők biztosítják nekem a jövőt, és így egyértelmű, hogy én mellettük kell maradjak, majd munka mellett is segítsek nekük. Világosítsatok fel, ha én gondolkodok rosszul. Nem arról van szó, hogy nem segíteném ha bajban vannak, de ez szerintem kissé primitív, nyers gondolatmenet. És ez nem csak egyszer történt meg, hogy mérgesen tör rám anyukám, hogy a frncba már mindennel, tanulással, iskolával, és hogy nekem mindig akkor kell tanulnom, mikor munka van(Ennek az valóságértéke: hamis- meg is mondtam nekük, hogy nem 5.be járok, hogy "holnapra leírtam a házit és kész, szabad vagyok"). Főleg most tavasszal mikor többet dolgoznak, ilyenkor érzem azt, hogy ki nem állhat/nak.