Rosszul csinálok valamit a mostohafiammal? Vagy csak idő kell neki? Mivel próbálkoznátok?

Ez természetes. Elveszítette az édesanyját, és ráadásul még testvért is kapott, akinek ugye örülnie kellene, persze nem tud, hogy is tudna? Gondolom eddig az anyukájával élt, most meg veletek. Új környezet, új szabályok, és most jogosan érzi, hogy Ő már nem számít, nem fontos, nem szeretitek.

Hagyjátok Őt békén, nem mindenkinek elég néhány nap a gyászhoz, lehet hogy évekig is el fog tartani, amíg feldolgozza!

Néhány fontos infó hiányzk a leírásból:

- mióta vagytok együtt a férjeddel, és ők mióta nincsenek együtt a volt feleségével?

- a gyermek ekkor hány éves volt?

- nálatok lett elhelyezve vagy csak az édesanyja halála után került hozzátok?

- ha az előbbi, kezdetben voltak-e problémák köztetek, vagy könnyen elfogadott?

- ha az utóbbi, akkor hogy fogadta a környezetváltozást, stb.?

- a kislány érkezését egyébként örömhírként kezelte, mikor megtudta (még édesanya halála előtt), vagy már akkor sem rajongott az ötletért?

Ha nem akar menni veletek a pszichológushoz nem kell vinned, de ti nyugodtan elmehettek és elbeszélgethettek a dokival, hogy ilyenkor, hogyan érdemes viselkedni.

Ő nem csak neki adhatna tanácsot, hanem nektek is.

Elbeszélgethetnétek a probléma kezeléséről.

Ez esetben valószínűleg nem csináltál semmit rosszul, hanem csupán ekkora sokként érte az édesanyja halála.

Szerintem hagyd rá, és próbálj meg nem közeledni felé (most valószínűleg ez nagyon bántja, úgy érzi, hogy a pótanyja szeretnél lenni). Érthető, ha ilyenkor sokáig nem vágyik senkinek a közelségére, megértésére. Hagy, hogy egyedül legyen, és ne próbáld meg pszichológushoz vinni, vagy átbeszélni a fejét, mert ezzel csak azt az érzést kelted benne, hogy a gyásza nem normális dolog, és csak még jobban fogja bántani.

A gyász egy hosszú folyamat, főleg, ha ilyen közeli személy hagy el minket, teljesen normális, hogy 7 hónap nem elég a feldolgozására. Hagy, hogy a maga útján gyógyuljon be a seb, ne erőltess semmit. Ha nem akar beszélgetni, hagyd rá.

Csak egy gondolat - ne vedd magadra. Azt írod lombikoztatok, szóval te nagyon vártad már ezt a kisbabát. Ahogy írod minden rendben volt köztetek a fiúval is, "csodás élet" várt rátok most a kisbabával. Erre meghalt az férjed volt felesége, és minden felborult. Nem lehet hogy ezt te is nehezen viseled? A felelősséget, azt hogy a fiúra is oda kell nagyon figyelnetek, nem tudod élvezni az anyaságot úgy ahogy remélted? Ha így érzel tudat alatt attól még nem vagy rossz. És a fiút is szeretheted ettől.

De ha valahol mégis motoszkál benned az, hogy milyen nehéz most neked IS, akkor ezt a fiú is érezheti. A kamaszok nagyon érzékenyek tudnak lenni. Majd mindent felnagyítanak. Talán beszélhetnél vele erről a témáról is nyíltan. Finoman, de őszintén. Hátha bejön.

Pszichológus házhoz is megy, mondjátok, hogy egy barátotok. Fel tudja mérni a helyzetet szinte ránézésre is.

Talán meg kellene neki mondanod, hogy nagyon szereted őt, ha tényleg így érzel.

Nekem a férjem halt meg, nincs olyan nap, hogy ne mondjam a gyerekeknek, hogy szeretem őket. Banálisan hangzik, de muszáj. Mondd meg neki, hogy fontos neked és szomorú vagy hogy rosszul érzi magát és mondd meg neki, hogy szerinted az édesanyja azt szeretné, ha saját gyerekedként szeretnéd és vigyáznál rá.

Valószínűleg nem érzi a szeretetet, ha a kiscsecsemő rajtad lóg kívülállónak érzi magát.