25 évesen úgy érzem, elrontottam az életemet, tehetetlen vagyok. Mi a kiút?

Nem lehet röviden összefoglalnom, mi a probléma, de valahová le kell írnom, mert már kezd felemészteni.

A legnagyobb bajom az, hogy boldogtalan és magányos vagyok, ráadásul lelkiismeret-furdalásom van. Úgy érzem, hálátlan vagyok a szüleimnek, akik mindenben támogattak. 25 évesen még nincs diplomám, igaz, hogy nehéz egyetemre járok, de 2 év csúszással fogom befejezni, mindezt azért, mert lusta vagyok tanulni. Dolgozom mellette már évek óta, volt, viszonylag jól is keresek de mégis, már rég a saját lábamon kéne állnom, és ez még 1-2 évig biztosan nem fog megtörténni.

Rossz ember vagyok, megbízhatatlan, álszent, sokszor borzasztó nagyképű és türelmetlen. Azt képzelem, hogy attól vagyok jó ember, mert a metrón felkísérek egy vak embert, vagy mert rendszeresen odamegyek turistáknak segíteni, de valójában álszent vagyok, hazug, aki folyamatosan nyomja a dumát arról, hogy mindenkinek maga erejéből kéne boldogulnia, holott én vagyok az, aki a legnagyobb hátszelet kapja.

Magányos vagyok, nyár eleje óta nincs barátnőm, pedig csak erre vágyok a legjobban. Sok barátom van, akik szeretnek, van egy legjobb barátom is, akinek talán mindezt elmondhatnám, de olyan családban nőttem fel, ahol az érzelmek tabutémák, én sem tudok beszélni róluk, borzasztóan védtelen vagyok közben. Még a barátnőmnek sem tudtam teljesen megnyílni, pedig ő volt az, akire úgy tekintettem, mint gyermekeim anyjára.

Eddig a sport jelentette az örömöt, most két hete sikerült összetörnöm magam kicsit, úgyhogy még hetekig nem tudok csinálni semmit, ez megőrjít, komolyan depressziós leszek tőle.

Mindeközben esélyem sincs azzal foglalkozni, amit szeretnék, melóba vagy egyetemre menet is folyamatosan álmodozom arról az életről, ami számomra elérhetetlen, mert gyáva vagyok és lusta (legfőbb témája nem a pénz, hanem Afrika, mindegy, hosszú). Ráadásul most anyámmal is sikerült összevesznem, mert a túlzott aggódását borzasztóan bunkón reagáltam le.

Mindenki bennem hitt, én voltam az, aki 0 munkával kitűnőre érettségiztem le, mindenki tőlem várta, hogy majd valami nagyot alkotok, és semmire, de semmire sem vittem. Egy dologra vagyok "büszke", hogy elég széles látóköröm van a világ dolgairól, de ezt is arra használom fel sokszor, hogy másokkal érzékeltessem, hogy ők mennyire nincsenek képben a világról. Ráadásul ez a széles látókör is csak szerencse, a géneknek köszönhetem azt, hogy viszonylag gyorsan meg tudok jegyezni bármit, ehhez semmi közöm nincs.

Magányos vagyok, értéktelen vagyok, lusta vagyok. Ez egy remek világ lenne nélkülem.