A férjem, mivel katona, itthon is eléggé megkövetel mindent. Mit tegyek?

Ennek a viselkedésnek semmi köze ahhoz, hogy katona.

Ilyen a természete, te nem tudod megváltoztatni. Talán sok mindent elnéztél neki, sok mindent megtettél neki szó nélkül, ezért úgy gondolja, hogy az a természetes, hogy őt kiszolgálják.

Sajnos, vannak ilyen emberek, akik olyat választanak társuknak, aki gyengébb náluk, akinek parancsolni tudnak.

Néhány év alatt levetik az álarcot, amit addig viseltek, és előkerül igazi énjük.

A fiad és a magad érdekében minél előbb lépned kell. Nem megváltoztatni próbálni, hanem segítséget kérni.

Neki is vannak szülei, talán ők tudnak rá hatni. Nem szabad az ilyen problémákat szőnyeg alá söpörni, mert ezek maguktól nem oldódnak meg.

Neked segítségre van szükséged, ezt nem a férjedtől fogod megkapni.

Éjszaka fölugráltat, hogy takaríts ki?

És te megteszed? Persze hogy megteszed szegény, mert félsz tőle.

Nem jó híreim vannak a számodra. Ha nem teszel semmit a megakadályozására, ez csak rosszabb lesz.

Engem az éjszaka kellős közepén ágyastól borított fel a volt férjem, mert túl fáradt voltam, hogy a kedvére tegyek. Ezután pedig hálóingesen kizavart az éjszakába.

Volt, amikor éjjel kettőkor kellett nekiállni kiporszívózni a szobát.

Igazi zsarnok volt, aki akkor érezte jól magát, ha féltek tőle.

Én nem így gondoltam a segítségkérést. Előbb meg kellett volna valaki olyan személlyel beszélni a családból, akitől tart, vagy ad a véleményére.

"Amint kijelentettem, hogy ha kis időre is, de próbáljunk meg külön lenni, rögtön nekem támadt, hogy hogy merem ezt mondani és innentől figyelni fogja minden lépésemet, mert ha véletlenül megpróbálnék a tudta nélkül elmenni, akkor rossz vége lesz."

Természetes a reagálása, mert ha te elhagyod, nem lesz, akit egzecíroztasson, aki kiszolgálja.

Pedig csakis a tudta nélkül tudsz elmenni.

Én ezt úgy oldottam meg, hogy mindketten elmentünk dolgozni, még aznap délelőtt családi okokra hivatkozva szabadságot kértem és meg is kaptam.

Még a délelőtt folyamán az első busszal hazamentem, fiamat hazahoztam férjem anyjától, összepakoltam a legszükségesebbeket, de tényleg csak azt, rettegve és remegve, hogy hazaér véletlenül a férjem.

Anyósom megjelent és patáliát csapott, mi lesz az ő fiával. Mondtam neki, ha most nem enged el, nem állok jót magamért.

Tudtam, mikor megy a busz a városközpontba, ahonnan haza tudok menni a szüleimhez.

Elindultam a fiammal, aki csak azt mondogatta, anyu, tényleg hazamegyünk, tényleg itt hagyjuk, tényleg, tényleg???

Még most is, amikor ezt leírom, kicsordulnak a könnyeim.

Ne tudd meg, előző este én mit éltem át, amikor én is kijelentettem, hogy meg kellene egy kicsit próbálni külön költözni.

Még a kést is felkapta, hátrarántotta a hajamat, hogy most elvágja a torkom. Vagy úgy elrendezi a pofikámat, hogy többet senkinek nem kellek.

Hazaértem, édesapám csak annyit kérdezett; végleg?

Mondtam, hogy igen.

Ezért írtam, hogy a viselkedésének semmi köze ahhoz, hogy ő katona. Esetleg ott még jobban előjött a valódi énje.

Addig, amíg engedelmes asszonykája voltál, minden szép és jó volt. De csak neki.

Kérj segítséget minél előbb, nem akarlak megijeszteni, de gondolom már te is látod, hogy ez jóra nem vezet.

Most már eldurvult a helyzet. Ehhez a levelezéshez nem férhet hozzá? Mert mind veled érzünk és közös ügyünknek tartjuk, hogy mi lesz veled.

Ha van hová menned, amikor nincs otthon, le kell lépni.

Ha már biztonságban vagytok, akkor elmész ahhoz a rendőrhöz, akit említettél, és segítséget kérsz.

De te már ne legyél elérhető a férjed számára.