Szerintetek is én vagyok a rossz? Mit tegyek, hogy ne legyek az?

Már nem tudok mit kezdeni a szüleimmel, anyámmal. Nem szeretik egymást. Állandóan az hallgatom: "Anyád... vagy Apádnak ne higyj, mindig engem kérdezz" Mindketten azt állítják, hogy nem mondanak rosszat a másikról. Pl nincs itthon ennivaló akkor éhezek mert zsebpénz nincs nálunk, anyám későn jön, apám mérges ha tőle kérek, "miért nem ad anyád?" Én meg éhen halok. -.-" Mindennel ezt teszik. Nekem mindig bűntudatom van, nem akarok választani, pedig úgy néz ki lassan kell. Egész életemben azt hallgattam apámtól, hogy nincs pénz. Már kisiskolás koromtól úgy élek, hogy ha szeretnék valamit, akkor mérlegelem hogy megengedhetjük-e, így kiesik a dolgok 99%-a. Az egész életem erről szól. Aggódok a számlák miatt, mert anyám nem fizeti már, apám szerint kéne, közben a házban kikapcsolják a vizet és én nem tudok fürdeni (ők nem itthon végzik ezt el), vágyom néhány ruhára, de persze már túl sok van, szeretném csinálni a hobbim, de nem. Ha megkapom, akkor sem élvezem, mert akkor elment rá a pénz. Jól az orrom alá is dörgölik: "Elköltöttem rád ennyitmegennyit, stb":S Elintézik annyival: "Ez nem a te dolgod, nem szenvedsz hiányt, ne legyen bűntudatod". Csak tudnám hogy csináljam ez?

Anyámmal az a bajom, hogy valamiért irtózom közeli kapcsolatba kerülni vele. Neki van igaza, én mindig mindent rosszul csinálok. Nem tudom bebizonyítani, mert nem mondja ki, csak csinálja. Ő mindent tud. Haza jön, ránéz a vizesüvegre és közli velem: "te nem ittál már megint semmit" és ilyen apró dolgok, de mindenből süt hogy hülye vagyok és nagyon fáj nekem. Hiába tudom, hogy úgy van ahogy mondom, ő nem akarja elfogadni. Amikor elkezdek kiabálni, közli: "akinek igaza van az nyugodt", nem érti, hogy tehetetlenségemben kiabálok, mert szinte szétrobbanok tőle! Állandóan meg akar változtatni, mert neki nem tetszik, hogy nem imádok mindenkit és nem járok napestig fülig érő szájjal. Néha megyek vele, és akkor szemtelen vagyok, de nem tudja elfogadni hogy csak vele vagyok ilyen és mással nem. Ő tudja mit szeretek, mi kényelmes, mit érzek épp. Mindent. Ha lövöldözős filmet nézek, akkor kicsi vagyok és rosszallóan néz, ha másról van szó, nagy. Azt mondta csak én vagyok ilyen sz@r, a testvéreim mind jók, a múltkor épp kétszínűnek nevezett, azt mondta engem mindenki utál, tavaly rámuszította a mentőt, mert sírtam éjszaka a telefonba. Bejött 3 kétajtós szekrény, lefogtak és el akartak hurcolni. Csak a bátorságon múlott, hogy megmentettem magam. Akkora trauma volt, hogy azóta gyűlölni tudom anyám, még rosszabb vagyok. Ha eszembe jut akkor rettegni kezdek. Annyira szeretném ha megbánná, és sajnálná, de nem. Néha sokáig kiabálunk akkor azt mondja bocs. De tudom, ő ezt mind helyesnek érzi. Azóta mégjobban gyűlölök velük lenni, mert a nővéreimmel is kibeszél és tudom betegnek képzelnek engem.

Csak az iskola számít. Mióta gimibe járok, nem tudnak velem dicsekedni, mert nem tanulok semmit és csak 4es átlagom van. Nem én vagyok az iskolaelső már. Állandóan a többiekkel jönnek, hogy ők milyen jók, a 4,7es átlagukkal, persze én meg velük vagyok, és tudom, hogy közbe részegen szexelnek és aztán nem tudják hogy terhesek-e és stb... A hobbim semmibe veszik. Apámnak minden fontosabb, ha kettőnél többször említem a hobbim, elküld a ... Anyám állandóan rámszól, hogy ne traktáljak másokat ezzel, miközben könyörgöm mindenki csak arról beszél ami őt érdekli!!:S A tanárok is azt mondják neki az iskolában, hogy én túlzásba viszem, és anyám meg hisz nekik. Csak azért mert ez nem olyan amit a többiek csinálnak. Amikor a hobbimról volt szó akkor nem volt pénz, meg hát megpróbálták de nem lehetett megoldani. Egyszer véletlenül azt mondtam, hogy táncolni akarok, hát nem kaptam 2 nap múlva, ünnepre egy táncbérletet?!? Amikor már könnyem-nyálam egybefolyva könyörgöm hogy vegyék már észre, akkor anyám hidegvérrel elmagyarázza, hogy másoknak, akiknek más a hobbijuk, miért nehezebb mint az enyém. Állandóan kioktat benne, és olyan butaságokat mond, de nem tehetek semmit, mert az úgy van. Nem érdekli semmi. Apám pont az én filmemen alszik el, a másik ugyanolyat meg megnézi.:( Annyira fáj egy csomó dolog, de anyámat nem érdekli, néha azt mondja, hogy sajnálja, de csak ha előtte kiabáltam egy óráig. Sosem gondolja úgy. Makacs és merev, semmit nem tesz hogy jóban legyek vele. Nem érdeklik az észrevételeim, ha ő azt mondja, hogy nincs úgy akkor nincs és nem változtat. Félek bármit is csinálni, mert ha rossz vagyok és szeretnék valamit, felhozza és nem lehet. Ha meg kedves vagyok akkor azt mondja, csak azért, hogy megkapjam! Én szerencsétlen pont mindig akkor csinálok valamit (pl kitakarítom az egész házat) amikor kérni szeretnék valamit, de ez nem szándékos!:S Mindig elrontja a kedvem (jókedvűen várom, hazajön és rögtön veszelszik stb)! Amúgy sosem cigiztem, drogozik, nemhogy részeg nem voltam, de még csak meg sem kóstoltam, nem szexelek, bulizok hajnalig, kevés barátom van, nem járkálok el. Mégsem vagyok már elég jó, nem vagyok sztár a suliban. Most azt várják, hogy 6os érettségit csináljak és vegyenek fel első helyen a legjobb egyetemre. Anyám közölte, hogy nekem akár egy háborúban is ugyanúgy kéne teljesítenem. Nem érdekli őket egyáltalán, hogy ebben a környezetben nem lehet semmit tenni. Nincs kaja, alig vannak itthon, ócsárolják egymást, nem csinálhatom amit szeretnék, már teljesen belefásultam. De szerintük tojok a hobbimra. Hát nem, boldognak kéne lennem a tudattal, hogy sikeres lehetettem volna de senki nem segített, évekig műveltem eredmény nélkül, készültem a nagy semmire hát!?

Mit csináljak, hogy ne legyek ennyire rossz?