Hogyan viseljem el édesapám új nőjét? Kicsit kezd belőle elegem lenni.

Waris Dirie: A sivatag virága

Szomáliában a nomádok így csinálják:

"Miután a papa már vagy két hónapja távol

volt, azt hittük, meghalt. Aztán egyik este, amilyen hirtelen eltűnt, éppoly hirtelen megjelent apám. A gyerekek mind ott ültek kunyhónk előtt. A papa odajött hozzánk, és azt kérdezte: - Hol van anyátok? -

Mi pedig megmondtuk neki, hogy még kint van az állatokkal. - Nos, akkor figyeljen ide mindenki - mondta vigyorogva ~, ismerkedjetek meg az új feleségemmel. - Azzal előretolt egy fiatal lányt, aki kb. tizenhét éves lehetett, alig valamivel idősebb nálam. Mi meg csak ültünk ott, és meredten néztük, mert nem volt szabad megszólalnunk,

meg aztán nem is igen tudtuk, hogy erre mit mondjunk.

Amikor anyám hazaért, az igazán szörnyű pillanat volt. Mi, gyerekek, mind feszülten vártuk, hogy most mi fog történni. Mama dühödten apámra meredt, a sötétben még nem vette észre a másik nőt, és azt mondta: - Na, előkerültél végre?

Papa toporgott egy kicsit, majd körülnézett. - Hát igen, igen. Igaz is, ismerkedj meg az új feleségemmel - és karjával átölelte új asszonyát. Soha nem felejtem el anyám arcát ott a tűz fényében. Először csak a döbbenet látszott rajta. Aztán hirtelen ráeszmélt: „A fenébe,

elvesztettem, ő most már ezé a csitrié!” Mama majd belehalt a féltékenységbe, noha annyira igyekezett leplezni - áldott legyen érte!

Sejtelmünk se volt, hogy apám új felesége honnan jött, és egyáltalán, az égvilágon semmit nem tudtunk róla. De ez egyáltalán nem gátolta meg a nőt abban, hogy egyből parancsolgatni kezdjen férje gyerekeinek. Aztán ez a tizenhét éves lány elkezdett parancsolgatni anyámnak is. Utasította a mamát, hogy csinálja ezt, vigye oda neki azt, meg hogy ezt és ezt főzze neki. A helyzet már kezdett igencsak feszültté válni, amikor egy nap ez a nő végzetes hibát követett el: pofon vágta

az öcsémet, Öregembert.

Azon a napon, amikor ez történt, mi, gyerekek, mindnyájan a búvóhelyünkön voltunk (valahányszor továbbálltunk, az új táborhelyen mindig kerestünk maguknak egy fát a kunyhó közelében, és ez volt a mi „gyerekszobánk”). Egy nap ott ültem a fa alatt testvéreimmel, amikor meghallottam, hogy Öregember sír. Felálltam, és már láttam is

öcsémet, aki egyenesen felém tartott. - Mi baj? Mi történt? - kérdeztem, és lehajoltam, hogy megtöröljem az arcát.

- Pofon vágott. Hatalmas pofont adott nekem. - Meg se kellett kérdeznem, hogy ki tette, mert a családban soha senki nem ütötte meg Öregembert. Se az anyám, se idősebb testvérei, sőt még apánk sem, aki minket, többieket rendszeresen elnáspángolt. Nem is volt szükség

rá, hogy Öregembert bárki is megüsse, hiszen ő volt a legbölcsebb közöttünk, és mindig mindent úgy csinált, ahogy kellett. Azzal, hogy megpofozta az öcsémet, végleg betelt a pohár; ezt már nem tudtam lenyelni, úgyhogy elindultam, hogy megkeressem ezt az ostoba lányt.

- Miért vágtad pofon az öcsémet? - kérdeztem tőle határozottan.

- Megitta a tejemet - mondta a maga fennhéjázó módján, mintha ő lett volna itt a királynő, és minden tej őt illette volna.

- A te tejedet? Én tettem azt a tejet a kunyhóba, és ha ő tejet akar, ha szomjas, akkor nyugodtan ihat belőle. Semmi szükség rá, hogy megüsd!

- Jaj, fogd már be a szád, és hagyj engem békén! - rivallt rám, és kezével elhessentett. Rámeredtem, majd megcsóváltam a fejemet, mert noha csak tizenhárom éves voltam, tudtam, nagy hibát követett el.

Testvéreim ott ültek a fa alatt, és türelmetlenül várták, hogy megtudják, mire jutottam a papa feleségével. Közeledve feléjük, kérdő arcukra válaszul rájuk mutattam, és azt mondtam: - Holnap. - Mindnyájan rábólintottak.

Másnap a szerencse mellénk szegődött, mert apánk bejelentette, hogy néhány napra elmegy. Amikor elérkezett a déli pihenő ideje, állataimat hazatereltem, és megkerestem testvéreimet. - A papa új kis felesége át akarja venni az irányítást - kezdtem ezzel a nyilvánvaló megállapítással. -Tennünk kell valamit, hogy móresre tanítsuk, mert ennek nyomban véget kell vetnünk.

- Igen, de mit teszünk? - kérdezte Ali.

- Majd meglátod. Csak gyertek velem, és segítsetek nekem. - Fogtam egy vastag, erős kötelet, amivel a holminkat szoktuk a tevékre kötözni, amikor úton vagyunk. Papa rémült feleségét elvezettük a táborból, bevittük a bozótosba, és arra kényszerítettük, hogy levetkőzzön. Aztán a kötél egyik végét átvetettem egy hatalmas fa egyik ágán, majd összekötöztem vele a kis feleség bokáját. Hol átkozott minket, hol sikoltozott, hol meg zokogott, miközben mi megrántottuk a kötelet, és szépen felhúztuk őt. Fivéreimmel addig igazgattuk a kötelet, míg a feje úgy jó két és fél méterre lógott a föld felett, így aztán biztosak lehettünk benne, hogy egyetlen vadállat sem tudja felfalni. Ezután megcsomóztuk és rögzítettük a kötelet, majd hazamentünk, őt meg otthagytuk kapálódzva, sikoltozva egyedül a sivatagban.

Apánk másnap délután, egy nappal korábban megérkezett. Megkérdezte tőlünk, hol az ő kicsi asszonya. Mindnyájan csak a vállunkat vonogattuk, és azt mondtuk, hogy nem láttuk őt. Szerencsére elég messzire elvittük őt ahhoz, hogy senki se hallja a sikoltozását. - Hmm - mondta apánk, és gyanakvón nézett ránk. Már besötétedett, és papa

még mindig nem jutott az asszonyka nyomára. Tudta, hogy valami nagy baj van, és kérdezgetni kezdett minket: - Mikor láttátok őt utoljára? Ma láttátok? És tegnap? - Megmondtuk a papának, hogy előző este nem jött haza, ami természetesen igaz volt.

Apám pánikba esett, és eszeveszetten keresni kezdte őt mindenütt.

De csak másnap reggel találta meg. A papa ifjú hitvese közel két napon át lógott fejjel lefelé, és amikor a papa levágta őt, addigra meglehetősen rossz állapotba került. Mire hazaértek, a papa iszonyú dühös volt. - Ki tette ezt? - kérdezte felháborodottan. Mindnyájan elnémultunk, és egymásra néztünk. Persze a nő megmondta apánknak. Azt mondta: - Waris vezette őket. Ő támadott meg elsőként! - Papa nyomban nekem esett és ütni kezdett, de a többiek mind rávetették magukat. Tudtuk, hogy nem helyes megütni saját apánkat, de egyszerűen nem bírtuk tovább.

Attól a naptól fogva papa új kis felesége olyan volt, mintha kicserélték volna. Az egészbe azért vágtunk bele, hogy móresre tanítsuk, és ő tanult a leckéből. Miután két napig a fejébe szállt a vér, azt hiszem, az agya kellően felfrissült, így aztán kedves lett és udvarias. Ettől fogva megcsókolta anyánk lábát, és úgy szolgálta, mint egy rabszolga. - Mit hozhatok neked? Parancsolsz valamit? Ne, ne, majd én megcsinálom. Te csak ülj le, és pihenj.

Én meg azt gondoltam: Na látod! Elejétől fogva így kellett volna viselkedned, te kis szuka, akkor egy csomó felesleges bánattól megkímélhettél volna minket. - De a nomád élet nagyon kemény, és noha húsz évvel fiatalabb volt anyámnál, papa új felesége közel sem volt olyan erős. Végül mama rájött, hogy egyáltalán nem kell tartania ettől

a kislánytól."

Egyrészt mondd meg a hölgyeménynek, hogy ez nem az ő otthona, ne kötözködjön. Így kerek-perec. Örüljön, hogy ott lehet. Ha beszól, szólj vissza. Ha pofátlan, alázd meg. Nehogymár neki legyen nagy a szája, amikor ingyen él ott.

Másrészt szar helyzet, de azt a 2 hetet bírjátok ki valahogy :S

"Papa nyomban nekem esett és ütni kezdett, de a többiek mind rávetették magukat. Tudtuk, hogy nem helyes megütni saját apánkat, de egyszerűen nem bírtuk tovább."

:)) Roppant tanulságos. Gyakorlatilag az anyjukat védték.