Milyen családi körülmények miatt érzi egy fiatal hogy szélsőséges stílusirányzatokat kell felvennie, és annyira egyedivé válnia, hogy mindenképp felvegyen valamilyen őt megkülönböztető stílust?

Én tinikoromban nem értettem, hogy mi vitt rá erre, de felnőttként, később realizáltam a dolgot, mikor kicsit magamba néztem.

Kiskoromban fenyítettek, bántalmaztak a szüleim. Főleg az édesapám. Hidegvizes zuhany, pofon, verés. Édesanyám, ha rossz voltam, nem adott enni, nem nézhettem az esti mesét, de ott kellett állnom az ajtóban és látnom, ahogy a testvérem az ölükben ül, és nézi, stb.

Értem én a büntetés funkcióját, de sokszor az volt a baj, hogy egyrészt jogtalan volt (olyasmikért, hogy kicsit tovább akartam játszani, stb.), és ha nem is volt jogtalan, sokszor akkor sem értettem, miért kapom, mert kicsi voltam. Ehhez hozzájárult az is, hogy a testvéremet pl. soha nem fenyítették, és ha valami rossz történt, engem vettek elő - akkor is, ha nem én voltam a hibás.

Ezek nagyon kicsi koromban történtek, általános iskola felső tagozatában már nem emlékszem ilyesmire, főleg ovi, általános alsó. A szüleim azt hiszik, elfelejtettem. Sokáig én sem emlékeztem rá, de ahogy belegondoltam, sok minden visszajött.

Egész kiskamasz koromtól kezdve lázadtam. Az önállóságért, az önálló döntésért, azért, hogy azt hordhassam, amit akarok, hogy oda mehessek, ahova akarok, hogy akkor tanulhassak, amit akarok. Extrém zenét hallgattam, extrémen öltözködtem, vagdostam magam, állandó elhanyagoltság "senki" érzetem volt, stb.

Ez a korszak kb. 20 éves koromig tartott, amíg fel nem ismertem, mi az oka. Onnantól kezdve egyszerűen...elmúlt az idővel. Szomorú voltam, és "túltettem" magam rajta.

"van egy tininek olyan fokú személyiség ismerete, hogy tudná mit miért tesz? vagy csak érzi, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene, tombolnak a hormonok, és valahogy áldozatává válik valamilyen hamis világnézetnek, maga sem tudja miért? "

Én akkoriban úgy éreztem VAN, de ma azt mondom: NINCS.

tudod mi a fura? nekem látszólag semmi okom nem lett volna a lázadásra, a kitűnésre a tömegből, mert szerető anyám, nagyszüleim voltak, igaz apám csak biológiailag leginkább.

csináltam sok hülyeséget: 16 évesen anyám tiltása ellenére hajat festettem, piercinget lövettem, koncertre szöktem, ittam, bagóztam, kamuztam a pasikról.

anyám sosem ütött ész nélkül, de azért ha megérdemeltem, akkor repült pár makarenkói tasli :) nem tiltott vérmesen semmitől, nem volt semmilyen jellegű lelki terror sem. mindent meg tudtam vele beszélni, akkor sem tagadott volna ki, ha embert ölök.

ami miatt titkoltam, illetve ferdítettem bizonyos dolgokat, az pont a megfelelés miatt volt, mert nem akartam neki csalódást okozni, nem akartam elszomorítani, mert lehet, hogy jobbnak hitt, amilyen valójában vagyok.

mostanra vannak dolgok amik pozitívan változtak, vannak amik kicsit eldurvultak. felnőtt, felelős, önfenntartó ember vagyok, komoly párkapcsolattal, munkahellyel, végzettséggel.

mégis vannak kilengéseim, hétvégente el tudnak durvulni a bulik, ám hétköznap én vagyok a megtestesült mintaember.

szóval ezt a lázadást asszem sosem hagyom magam mögött, pedig lassan ideje lenne családot is alapítani, viszont attól félek, sosem leszek elég komoly ahhoz, h igazi anyává váljak. pedig valójában szeretnék gyereket.

Erre nincsenek okok, minden fiatal keresi önmagát. Leválik a szülőkről és megtalálja a saját stílusát.

Elég, ha belegondoltok a testvérekbe, akik ugyanabban a környezetben nőnek fel, és nem lesznek ugyanolyanok.