Tudtam, hogy ez lesz. Miért fáj mégis?

A kérdésem ehhez a régebbihez kapcsolódik: http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ker..

Tudtam, hogy a húgom is ugyanúgy el fog lökni magától. Ha elesik, megbántják, stb., ott vagyok és megvigasztalnám... de rám ordít, megüt, ellök, aztán elmegy máshoz. És mégis mindig segítenék, ha baj van. Én vagyok ilyen szánalmas, vagy ez normális?

(Az előbb a hugi leesett a székről, és ugyanaz történt, mint amit az előbb leírtam. Aztán a öcsémet anya halálra dicsérte, hogy milyen ügyes, hogy először ott volt és megvigasztalta, pedig ez nem volt igaz, mert ő mindvégig a szobájában ült.)

Mással is szokott olyan lenni, hogy számított valamire, tudta, hogy az lesz, mégis megdöbbentette a dolog, és nagyon rosszul esett neki?

Úgy gondoltam, hogy ha "nagy" leszek, messzire elköltözöm innen, hadd legyenek olyan család, amire mindig is vágytak. És mégis bűntudatom van emiatt a gondolat miatt. Miért?