Hogy éltétek meg az elszakadást a szülőktől?

Nekem nagyon jó viszonyom van a szüleimmel. Boldog voltam amikor 19 évesen különköltöztem, Örültem, hogy kipróbálhatom hogyan állok meg a lábamon, természetesen még a szüleim támogatásával, hiszen akkor még tanultam.

Most már a gyerekeim mennek el, akikkel szintén nagyon jó a viszonyunk. 1 már elköltözött, a másodiknak most rendezzük be a lakást, most elsős az egyetemen, ebben az évben költözik ő is. Ők se sírva mennek.

Én inkább örülnék a helyedben, hogy kezdődik az önálló életed, hiszen telefon van, látogatóba bármikor hazamehetsz.

Nos, nekem ez az elszakadás még nem teljes. Én "csak" 200 km-re költöztem egy lakásba az egyetem miatt. Ilyen távolságból meg ugye nem járok haza minden hétvégén, sőt van, hogy havonta csak egyszer. Az első hét iszonyatos volt. Miután leköltöztem, és elköszöntek, hogy ők akkor indulnak haza, órákig bőgtem. :D Pedig majdnem 20 éves voltam már akkor, de a leghosszabb idő amit külön töltöttem tőlük eddig, az kb 1 hét volt, míg nyaraltak, és én itthon voltam. Idővel persze hozzá lehet szokni, szépen belakod a teret. És ne szégyelld felhívni anyukádat, apukádat, ha hiányoznak, két percig hallod a hangját, és máris jobban leszel, nem mellesleg örül neki.

Próbáld meg a régi személyes dolgaid szétszórni a lakásban, olyanokat, amik az otthonra emlékeztetnek. Az is jó, ha pl kérsz az otthoni készletből egy kávésbögrét, amiből a reggeli kávéd iszod, és az is otthoni hangulatot idéz. Én pl arra gondoltam, hogy most végre lehet egy hely, ami teljesen olyan, mint én, és az én ízlésemet tükrözi. Vettem egy-két új, nekem tetsző dolgot, ez is lefoglalt. Egy-két hónap után teljesen jól éreztem már magam, ritkultak a telefonok, és azt vettem észre magam, hogy szeretek ott élni. :) Sok sikert. Remélem picit segítettem. :)

Nekem nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel, de sokszor voltak nézeteltéréseink azért anyukámmal. 19 éves voltam mikor kapásból 8000km-rel arréb költöztem aztán nehéz volt vissza menni hozzájuk, megint anyukám heppjeit hallgatni, aztán megint elköltöztem most csak 1000km-re. de mindig az lebeg a szemem elött, hogy oda bármikor vissza mehetek. a szobám ott van az az enyém, mikor nagyon hiányoznak akkor csak elmegyek párnapra hozzájuk. de önálló vagyok, saját háztartás stb..

azt vettem észre azoknál nehéz az elvárás ahol anyuka kinyalja a gyerekek seggét, föz mos takarít (még ha a gyerek nem is igényelné mert megtudja csinálni). a szülök is hibásak sokszor mert finom kis lelki zsarolással elég rossz érzéseket tudnak a gyerekbe táplálni.

De ne aggódj, akárhova is költözöl manapság nincs távolság, ha hiányzanak, vagy ott akarsz aludni akkor bármikor haza mehetsz.

Először 22 évesen költöztem el otthonról a szomszéd településre.

Nekem inkább bűntudatom volt, de tudtam, hogy egyszer el kell szakadni.

Később több, egy több mint 2000 km-re lévő országba költöztem, a honvágyam semmit nem csökkent a hónapok alatt. Mindig arra gondoltam, hogy legalább már nem vagyok a terhükre és ezt most "túl kell élnem" ahhoz, hogy végleg felnőjjek.

Be kell látni, sokkal jobb így, mert azért akármilyen jó a kapcsolat a szülőkkel a generációk beli különbségek úgyis okoznak vitákat.

Idővel biztos jobb lesz és nekik is. Gondolj arra, hogy az már a Te házad, csak a tiéd és nagyon sokan lennének most a helyedbe.Rendezd, csinosítsd, élvezd a szabadságot.

A szüleiddel ettől még nem szakad meg a kapcsolat, hiszen naponta is velük lehetsz, ha akarsz. :)

Én örültem, hogy megpattanhattam végre otthonról, és nem kellett anyám veszekedését hallgatni állandóan. Szinte megváltás volt, hogy végre békén hagytak, és élhettem a saját életemet úgy, ahogy én szerettem volna, megalkuvások nélkül.

Persze akik jóban vannak a szüleikkel, azoknak biztos nehezebb, de elvileg azért felnőtt egy ember, hogy saját, önálló családja legyen, és a saját életét irányítsa.

én akkor mentem el otthonrol, mikor egyetemre kerultem. hétvégente és nyaranta otthon voltam ugyan, de az eljegyzés után már mindenki sejtette, hogy amint lehet, megyunk végleg:)nagyon jo igy mindenkinek-a drágább, de a békésebb megoldást választottuk, erre kell gondolni. a szuleimmel egy faluban maradtunk, egy héten tobbszor is meg-megálltam náluk. most babával vagyok itthon, így mindennapos vagyok náluk és nehéz lesz ezt ujra redukálni, ha visszamegyek dolgozni.

az eskuvo utáni hetek nagyn nehezek voltak. mi a férjemmel nagyon orultunk az uj életnek, de a szulok mindkét oldalrol állandoan ostromoltak,mindennap elvárták , hogy menjunk, állandoan pakoltak kaját és hívtak ebédelni, vacsizni, és hogy sértodés ne legyen és nekuk konnyitsuk az elválást (ami nekunk nem volt nehéz), alig voltunk otthon és foleg magunk. rengeteget veszekedtunk emiatt, majd ritkítottuk az átjárásokat, hogy kulon akarunk élni, kulon családot, aminek ok a részei, de nem a foszereploi. nálunk valahogy fordítva volt...

az én esetem más mint a többieké.

tőlem anyukám költözött el, amikor egyetemre mentem 19 évesen. Ő a pasijához, én meg maradtam a régi lakásunkban, ahol felnőttem

no nem messze, csak pár kilométerrel arrébb.

eleinte nehéz volt, mert nem láthattam minden nap, de telefonon bmikor felhívhattam, és hetente 1x 2x össze is tudtunk futni.

most készülök egy kicsit távolabb költözni, najó, csak 1 kerülettel távolabb :D

az első saját lakásomba a párommal.

szerintem ha nem vagy egyedül esténként, akkkor nem olyan borzalmas.

sokkal rosszabb ha senkihez nem tudsz szólni, és elmondani örömödet-bánatodat.

sok szerencsét az önálló élethez! :D