Hogyan reagálnátok, ha megtudnátok, hogy a lányotok pszichológushoz jár?

Örülnék neki, hogy egy talpresett, okos gyereket neveltem, aki nem fél segítséget kérni, ha problémája van.

A lehető legjobb utat választotta.

Ugye három lehetőség jön szóba a tinédzserkori problémák esetén. Az egyik, hogy nem figyel a suliban, később lóg is, aztán hozzácsapódik egy szép kis társasághoz, elkezd inni, esetleg droghoz is nyúl, hadd ne kelljen leírnom, hogy amelyik tini ezt az utat válassza, hogy végzi...

Aztán van aki elnyomja magában a gondokat, de csak görgeti őket maga előtt, végül egy folyton elégedetlenkedő, gondterhelt fiatal felnőtt lesz belőle.

És a harmadik út, hogy időben felismeri hogy szakember segítségére van szüksége. Sajnos ezt válasszák a legkevesebben, mert nehezebb szembenézni a problémával, mint elfojtani.

A régi berögzült hiedelemmel ellentétben nem a dilisek járnak pszichológushoz. Büszke lehetsz a lányodra, okos döntést hozott! :)

Azért jár oda, mert valami problémája van, és meg akarja oldani.

Ez azt mutatja, hogy értelmes, mert nem drogozik, meg iszik, hanem normálisan próbál segítséget kérni.

Valamit csak elrontott a szülő, ha pszichológus kell a gyereknek, de ezt már ő tudja, vagy ő se, ha nem gondolkodik el.

Azt gondolnám, hogy olyan lelki problémája van, amiben egy szakember segítségét kéri. Teljesen rendben lévő dolognak tűnik, ezért vannak a pszichológusok ma már egyre nagyobb számban az iskolákban is. Nyilván ez a preferálandó megoldás, és nem a szenvedélyekbe menekülés, öngyilkossági kísérletek, evési zavarok, és társaik, a lelki bajok félresiklott "feldolgozásai"... szóval gyerek pszichológushoz fordult = OK, gyerek mondjuk vagdossa magát = NEM OK.

A pszichológus meg, ha úgy találja, hogy a probléma a családdal kapcsolatos, úgyis fel fogja venni a kapcsolatot a családdal is.

Sose tudni mi lehet az oka. Érdemes óvatosan rákérdezni és elbeszélgetni vele, hisz nem tudni komoly problémáról van e szó, vagy mint ami az én esetemben is volt csak "ki akarta próbálni".

Én is 15 éves voltam mikor először mentem pszichológushoz. Otthon laktam én is, igaz szüleim elváltak, de én örültem a válásnak. Nem volt különösebben semmi problémám.

Egyszer az 1ik osztályfőnöki órán 1 drogokról szóló filmet nézettek meg velünk és a végén kérték, írjuk le mit gondolunk ezek után a drogokról és kipróbálnánk e. Én meg őszintén (mert így is gondoltam) leírtam a tanáromnak, hogy én szívesen kipróbálnék könnyebb drogokat. Aztán az osztályfőnököm keresett fel, nem e akarok beszélgetni az iskola pszichológussal. Én meg jó poénnak tartottam, gondoltam kipróbálom milyen. Soha nem kérdezett tőlem semmit, mindig csak magamról, a haverjaimról, és a közelgő bulikról beszélgettem vele.Aztán 1 pár találkozás után közölte, hogy beszéljek az anyámról 10percig. (imádom az anyám mindig is a példaképem volt) de én ott ledermettem...nem értettem, nem tudom mit kéne mesélni. Közölte hogy addig fogunk ott ülni amíg nem beszélek 10 percig az anyámról. Sírva kértem, hogy fejezzük be mert nem tudok mit mondani. (magam sem értettem és a mai napig nem értem miért nem tudtam róla beszélni és miért sírtam) Aztán megeredt a szám és meséltem...! Majd behívatta anyumat. Beszélgetett vele is négyszemközt, aztán többet nem kellett mennem. Nem tudom mi történt, és hogy jutottunk a drogoktól anyumig, de ott valami megtört és sokkal jobb lett a kapcsolatunk. 20/L