Van valami esélyem, hogy élhető életem legyen?

Előre szólok, hogy nem egyszerű eset.. 19 vagyok, fiú. Apámmal még soha nem találkoztam, 3 hónapos koromban elhagyott, semmit sem fizetett soha. Anyám "nevelt" fel.. 7 voltam amikor kilakoltattak a lakásunkból, albérletből, albérletbe költöztünk úgy fél-1 évenként (Soha nem tudta fizetni, bővebben lent). 9 évesen meghalt a nővérem. Amikor már akkora voltam hogy tudtam dolgozni segíteni akartam, és munkát vállaltam. Első munkám 12 évesen volt hajnalban a piacon kellett a zöldséges rekeszeket kipakolnom a kamionról. Azóta dolgoztam már mindenhol. A fizetésemet SOHA nem tartottam meg, még csak ruhákat sem vettem belőle, finoman szólva úgy néztem ki, mint egy jobbsorsú hajléktalan, ami miatt csúfoltak is.. Sokszor nem tudtunk másik albérletet keresni, amikor kitettek minket, és ismerősöknél kellett meghúzni magunkat, ami nagyon kellemetlen volt, és megalázó.. 17 évesen végleg ott kellett hagynom az iskolát (Számítástechnikai középiskola, programozó szak), ami nagyon fájt, mert imádtam a programozást és a matekot.. Erre azért került sor, mert túl sokat hiányoztam az elvállalt munkák miatt, és osztályozhatatlan lettem (Hiába nem álltam semmiből bukásra).. Anyám aki soha nem volt a "munka hőse", többek között ezért nem volt soha stabil életünk, végképp nem akart dolgozni, és úgy döntöttem nem ismétlek évet otthagyom az iskolát, hogy ne haljunk éhen. Állandó munkát vállaltam 18 évesen, viszont a kapcsolatom anyámmal egyre csak romlott.. Soha nem volt elég amit kerestem, mindig azt mondta, hogy nem vagyok a fia, kár volt megszületnem, ha még csak segíteni sem tudok neki. Folyamatosan megalázott, és terrorizált. Ezek miatt folytonos pszichológiai problémáim voltak, sokszor akartam öngyilkos lenni.. Nem úgy mint általában a tizenévesek, figyelemfelkeltésből. Nekem nem volt kinek a figyelmét felkeltenem.. Kisétáltam a vonat sínekhez, a város határában, és vártam. Soha senkinek nem szóltam ezekről. De nem mertem megtenni..mindig volt egy kis remény bennem, hogy hátha megváltozhat. Folyamatos kibolulásaim voltak, dühkitőrések. A problémáim miatt felkerültem a psichiátriára. 3 hónapja azt mondtam elég, és elköltöztem. A baj csak az, hogy egy hónapja kirúgtak, és éppen csak annyi pénzt tudtam összeszedni alkalmi munkákból, hogy a lakást és a számlákat éppen kifizetem. Senkire nem számíthatok. Anyám fel se hívott azóta, hogy elköltöztem. Tegnap kértem tőle telefonon egy kis kenyeret, de azt mondta, hogy nem ad, mert cserbehagytam. Van valami esélyem szerintetek, hogy ebből valahogy kimásszak? Olyan érzések kavarognak bennem, az életem miatt, amiket átéltem, és amik mély nyomokat hagytak bennem, hogy úgy érzem, soha nem lehetek már teljes ember.. Szeretnék még tanulni, és nem azon aggódni, hogy mikor fogok éhen halni..