Miért kellett igy történnie? A sztori a saját házasságom története. Nem várok megoldást, talán csak megértést. Akaár hasznos is lehet valakinek. Egyszerűen csak szeretném kiírni magamból a fájdalmat és a dühöt.

Nincs senki akivel megoszthatnam mindezt.

Csak remelem, hogy a férjem soha nem tudja meg.

Úgy kezdődött minden, mint a mesében. Három barátnő az érettségi után élvezni akarta az utolsó gyerekkori nyár minden percét. Júliusban lementünk a Balcsira. Bulik, pasik, miénk a világ!

A 3. napon egy füredi partiban rám talált a szerelem. 27 éves, gyönyörű, hihetetlen gazdag és én kellek neki! Hajnalban a hajóján eszméltem fel, másnap együtt, este romantikus vacsi a nyaralójában, hihetetlen volt. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg! Aznap este az övé lettem.

19 évesen még hiszünk a mesében.

Aztán eltelt a két hét, jönni kellett haza, nem akartam. Minden percet Gáborral töltöttem, erre vágytam csak. Itthon is találkozni akart, ha nem dolgozott, együtt voltunk. Anyukámnak is bemutattam, elájult tőle. Három héttel később gyakorlatilag odaköltöztem hozzá. Eltelt két hónap és gyűrűs menyasszony voltam, aki a fellegekben járt.

A barátaimat elhanyagoltam, nem volt időm rájuk, meg akartam mutatni a szerelmemnek, hogy nálam jobbat nem talál. Mindent együtt csináltunk, amíg ő dolgozott én vártam és álmodoztam.

Következő tavasszal összeházasodtunk. Gyönyörű esküvőnk volt, az USA-ban voltunk nászúton.

Aztán haza jöttünk és megváltozott minden.

Már a feleségem vagy, nem élhetsz úgy, mint egy liba! Gondolod kell rám is, amikor kimozdulsz, vagy beszélsz valakivel. A te barátaid nekünk már nem felelnek meg! Így nem jöhetsz ki az utcára, már nem lotyó vagy, hanem a feleségem!...stb

Kicsit később már abba is beleszólt, hogy mit egyek, hogyan nézzek ki (megcsináltattam a mellem), hova mehetek, ha egyedül vagyok, kivel beszélhetek, beszélhetek-e egyáltalán.

Én pedig szó nélkül tűrtem, ő volt az okosabb, a felnőtt, ő tudja mit lehet... Ostoba voltam és akkor még szerelmes.

A bajok igazán akkor kezdődtek, amikor jött a gyerekkérdés. Én meg vártam volna, 20 évesen úgy gondoltam, van meg időm. Gábor pedig akarta, nagyon. Gyógyszert szedtem, megtiltotta. Titokban szedtem, megtalálta. Akkor kaptam az első pofont. Mert hazudtam neki, mert ócska vagyok, aki biztosan lefekszik bárkivel. Pedig akkor már csak a kertben voltam egyedül. Régen ki sem tehettem a lábam a házból.

Összepakoltam pár ruhát és elmentem. Két hónapig könyörgött, én hülye meg hittem neki.

Rossz napja volt, végülis valóban becsaptam... Hazamentem.

Egy ideig úgy tűnt, valóban megbánta. Aztán ugyanúgy rátelepedett az életemre, mint előtte.

Anyának már nem panaszkodtam, ő meg örült, hogy rendbe jött minden. Pár hónappal később már úgy éreztem, hogy ketrecbe zárva élek. Ha hisztiztem, balhé volt. Az utcáról szedett fel, egy senki vagyok nélküle, ezt annyit hallottam, hogy én is így éreztem.

Sokszor és sokféleképpen bántott, én meg tűrtem. Magam sem tudom miért.

Talán azért, mert hinni akartam, hogy szeret és értem teszi. Elvégre az első komoly kapcsolatom volt, még tapasztalatot sem szerezhettem.

Aztán újra jött a gyerek. Még mindig nem akartam, de belementem.

Majd minden más lesz! Az lett. Az első sikertelen hónapokban azért is kaptam, mert nem vagyok terhes.

Naponta forgatta fel a lakást, gyanúsítgatott, hogy eldugom a gyógyszert. Nem talált. „Akkor meg egyszerűen még erre is alkalmatlan vagy!”

Ha éppen jó napja volt, akkor meg azt duruzsolta, hogy minden gondunk oka, hogy még nem jött össze.

Orvoshoz vitt, hetekig-hónapokig vizsgálgattak,vért vettek, néztek kívül-belül, fájdalmasan. Nincs semmi baj, csak várni kell. Az persze, fel sem merült, hogy akár lehetne nála is a gubanc. Csak én lehetek a selejtes. Természetesen addigra a vele töltött idő felőrölte a napra pontos mensimet. Volt, hogy hónapokig semmi, aztán meg havonta 2x jött meg. Két éve voltunk házasok, mire terhes lettem.

A terhességem alatt valóban megváltozott. Olyan volt, mint azon a nyáron. Büszke volt a pocakomra, 8 hónaposan céges bulira kísértem, hogy lássa mindenki. Mire kitaláltam mit szeretnék, előteremtette. Akkor úgy éreztem, jól döntöttem, mert van még remény a boldog, közös életre.

Szülés után 10 héttel kaptam újra az első pofont. Mert elhagyom magam, ilyen tramplival kell élnie, más már régen újra a régi, kínzom a babát, mert nincs tejem, de a szájába nyomom a műanyag mellem, erre is alkalmatlan vagyok, pedig erre egy állat is képes.

Akkor már mentem volna, de hova? Anyukámnak is hazudtam, a külvilág fele álompár voltunk, ki hitt volna nekem?

A kisfiunkat imádja-szereti, mindent megad neki.

Ha el merek menni, elveszi a gyerekem. Gazdag, befolyásos, én meg egy nulla vagyok.

Maradtam és azóta is élek.

Vannak szabályok amiket betartok, a fiam miatt.

Így nyugi van. Hogy meddig, nem tudom. Egyszer biztosan betelik a pohár megint és akkor boxzsák leszek.

Pedig igyekszem alkalmazkodni. Már 46 kg vagyok megint. Megteszek bármit, megcsinálok bármit, igyekszem kitalálni a gondolatait is. Nem mindig sikerül, akkor inkább elbújok a házban.

Nap mint nap félek, hogy felbosszantják a munkahelyén, hazafelé, akárhol.

Ezért is írtam ezt a vallomást. Ki kell beszélnem magamból.

Remélem, hogy egyszer talál valaki mást helyettem és elenged.

Nekem már nincs erőm harcolni. Várok és rettegek, hogy mi lesz, ha hazaért. A napi rutin annyi lett, hogy várom, mikor mibe tud belekötni.

Lányok! Ha fiatalon, gyerekként belemennétek egy hasonló kapcsolatba, ne tegyétek!

Legyen az én poklom a rossz példa! Szállj ki, amíg van erőd, mert gyerekkel, depresszióval küzdve már neked sem lesz!

23 évesen eddig eljutni nem könnyű. Nekem sikerült. Ennyit elértem az életben.

Ha újra kezdhetnem, több eszem lenne.

A cikket írta: Noranna, 2012-09-14 09:08

Beszéljünk róla! A cikket a hoxan találtam, és piszkosul sajnálom a csajt.

Ti mit tennétek a helyében?