Mit tegyek? Beszélnem kéne a feleségemmel?

Ülj le a feleségeddel és beszéljetek. Kommunikáció. Ez a kapcsolat alapja. Biztos, hogy meg fog sértődni, fel lesz háborodva, de ezt együtt kell megoldanotok, ha ő nem tud a te problémádról, akkor nem fog tudni segíteni, te pedig egyre jobban elhidegülsz tőlük, majd addig gondolkozol, hogy beszéljetek-e róla, hogy eljutsz arra a pontra, hogy "már mindegy", összepakolsz és elmész. Szóval igen, beszélned kéne a feleségeddel.

OFF: Nem értem miért lenne minden elvált férfi homlokán skarlátbetű... Mikor én ismerkedtem, és esetleg olyannal hozott össze a sors, aki már elvált volt, sosem tántorított el. Nem biztos, hogy lett bármi is az ismerkedésből végül, de ennek nem a válás volt az oka. Persze ha ezzel kezdi ő is a randevún, hogy "elvált vagyok, két gyerekem van, aki nem érdekel", akkor lehet, hogy elgondolkodok a dolgon. De attól, mert valaki elvált, még nem kell megpecsételni. Sok oka lehet, és nem feltétlen a férj. Egyébként szerintem sok ilyen férfi inkább elintézi annyival, hogy "nem működött a házasság". Innentől kezdve a leendő nőt nem hiszem, hogy érdekli, hogy mi volt a pontosabb ok. A nős férfi számomra is tabu, az elvált nem. Még akkor sem, ha gyereke van.

Az elvált férfi:

- soha nem lesz 100%-ban az enyém, van már gyereke, akiért felelősséggel tartozik

- egyszer már csődöt mondott, és nem sikerült megoldani, nincs rá garancia, hogy azóta jobb partner lett egy kapcsolathoz (nem akarok azonnal oltárhoz rohanni, de házasság és együttélés közt nincs különbség)

- anyagilag sem független

- érzelmileg sem független, illetve rossz esetben jár hozzá egy sárkány exfeleség és két gyerek, akikkel meg nekem KELL jópofozini velük, ha van kedvem, ha nincs. És még csak nem is akartam, hogy legyenek

Az meg hamar kiderül, hogy egy jó apa, aki csak a feleségétől vált el, vagy egy exférj, aki a gyerekeire is magasról tojik. Elsőre nem ezzel fog kezdeni, de pl. fél év után kicsit gyanús lenne, ha nem látogatja őket, nem telefonál, nem mutatja be az új nőjét... Ilyen apával nem alapítok családot, hacsak nem az a vágyam, hogy fél év múlva ott álljak egyedül, terhesen.

Kérdező: Azzal remélem tisztában vagy, hogy a korban hozzád illő, egyedülálló nők 50%-a elvált kisgyerekes, aki férjhez akar menni, meg "ketyeg a biológiai óra" vénlány, aki férjhez akar menni ÉS gyorsan gyereket szülni?

Ha nem jön egy durva comming out, hogy valójában meleg vagy, akkor szerintem még ülj meg fél évig-egy évig a se.ggeden, és ha még mindig menni akarsz, hát menj!

"Apuka" lettél, és ez sokszor nagyon gyötrelmes.

Az, hogy most már "csak" apuka vagy!

Én ezt nőként, és anyaként írom, és tudom, hogy nem kellene és nem szabadna leírnom, de így van: amint gyereked van, az egész társadalom elvárja, hogy csakis 100%-ig anya legyél, és minden más lényegtelen, hülyeség és fölösleges, mert "Mit akarsz már Te? Törődj inkább a gyerekeddel!"

Ha nem a gyerek körül forog a gondolatom, ha úgy viselkedek, ahogy a gyerek előtt, ha zenét hallgatok, chatelek, beszélgetek, olvasok, jön ez a duma "Mit akarsz már, családos asszony lettél, törődj a családoddal!"

Én törődök, de magammal is törődni szeretnék, én az anyaság mellett ember is vagyok, sokszor érzem úgy, hogy szétszakít a feszültség.

Ez nem azt jelenti, hogy elhagynám a családomat valaha is, de igenis idegtépő ez a sztereotípia, miszerint: a gyerek körül forog már az élet, minden más fölösleges, mert elérted a célodat.

NEM!

Emberek is vagyunk, szerintem te is ebbe fáradtál bele.

Nem a gyerekbe, hanem ebbe a "szerepbe".

Én azt szeretném megkérdezni, hogy mi lenne veled, ha holnap reggel, felkelsz reggel az ágyból, a 2 kisgyereked ott áll a hálószoba ajtóba és kérdezik: "Apa, apa! Hol van az anya???" Kimész a konyhába és asztalon ott egy levél a feleségedtől: Elegem lett belőletek, nem szeretlek titeket! Sziasztok

????????????????

Mit mondanál a gyerekeidnek???

Lelépnél te is? Velük mi lenne?

Szerintem gondold végig ezt a dolgot, mert hát te is ott voltál mikor összehozátok őket!Nem? Nem gondolod, hogy a feleségednk is elege lehet? De felkel holnap reggel is és csinálja, és ha a gyerekeitek üvöltenek, vagy a kajával dobáloznak akkor fogja magát és összetakarítja, mert AZ ÉLETNEK MENNIE KELL TOVÁBB!

33 évesen már nem vagy fiatal ezt be kell látnod! Ahhoz viszont pont elég idős vagy, hogy fogd a "kölyköket" és elvidd őket egy sütire, gesztenyét gyüjteni, az őszi levelesben fogocskázni, és a nap végén hálásak lesznek, hogy mindezt megtetted értük, és hidd el, hogy ők szeretnek téged!

#19 (#24) egy kicsit egyoldalúan látod a jövőt... néhány alapvető tévedésed, hogy

- a láthatás nem kényszer, hanem jog.

- az egyedülállóvá vált férfi nem csak a saját korosztályával ismerkedhet, sőt...

- nem minden nő leghőbb vágya a házasság és a gyerekvállalás, szerencsére nem csak "anyatípusú" nők léteznek

stb.

Én 27 évesen váltam újra egyedülállóvá, és 33 éves korom óta élek újra tartós (15 éve tartó) párkapcsolatban egy 15 évvel fiatalabb nővel (és közte is volt több hónapos kapcsolatom, akkor nem, amikor nem akartam)

A dolog nyitja kb annyi, hogy az embernek tanulni kell az előző kapcsolata kudarcából, javítania az önismeretét és az emberismeretét, és utána jól kiválasztani a valóban hozzáillő társat.

#20, "Nem csodálatos érzés amikor apának szólítanak? " - számomra spec borzalmas érzés volt, mindigis az volt az elképzelésem, hogy ha lesz gyerekem, azok a keresztnevemen vagy a becenevemen fognak szólítani, az "apa" megszólításhoz nekem mindigis a gyűlölt tekintélyelvűség, rendpártiság képzete társult. Persze anyám - ki mindig élvezte ha keresztbe tehet nekem a rohadt "normái" mentén, rászoktatta őket... biztosítva, hogy méginkább idegennek érezzem magam otthon... tudod, nem vagyunk egyformák, nekem pl. anno az általad leírtak újabb érv lett volna a maradás ellen. (végül is egyébként nem én léptem le nálunk)

Ja, és Kérdező!

Igen, szerintem célszerű lenne beszélgetned a feleségeddel, és nem is egy alkalommal. Igazándiból egy kapcsolatot helyrehozni sokkal izgalmasabb dolog mint felrúgni, és az ember önbecsülésének is igen jót tud tenni, ha sikerül, vagy legalább megpróbálta. Amellett, ahogy az előbb is írtam, ha mégse sikerül, akkor ahhoz, hogy egyáltalán esélyed legyen sikeresen továbblépni, fontos, hogy a meglévő kapcsolatod kudarcából leszűrjétek a tanulságokat, hogy jobban megismerd önmagad, és hogy az emberismereted is fejlődjön. Ezek eléréséhez meg csak a kommunikáción át vezet út.

Amellett azt is gondolom (amellett, hogy az előbb szépen megválaszoltam az úgymond "konzervatív családcentrikusok" felvetéseit) hogy minden olyan kapcsolatnak, amelyiket nem az tett lehetetlenné, direkt és súlyosan tett be a másiknak, jár az esély. Úgyhogy ha a párod nem az akaratod ellenére vállalt gyereket, nem vett fel a tudtod nélkül milliós hitelt vagy ilyenek, akkor az valahol minimum, hogy átbeszéljétek egymással a párkapcsolati problémátokat, és legalább megpróbáljátok megoldani.

Én nő vagyok és nincs gyerekem, de azt hiszem, megértelek. Szerintem teljesen normális, ha az embernek néha vannak ilyen gondolatai, 100%, hogy a feleségednek is vannak, csak ő se meri kimondani, mert az a társadalmi elvárás, hogy a gyereknek minden pillanatban örülni kell. (Néha, ha a boltban hisztiző gyereket látok, az az első gondolatom, hogy az anyja helyében én most hagynám itt a francba...) Érthető, hogy megfordul a fejedben, hogy nem akarod ezt, de a felnőtt ember arról ismerszik meg, hogy képes felelősséget vállalni, és nem menekül a gondok elől.

Alighanem unalmas mókuskerék lett az életetek. Nem tudnátok a két gyereket egy hétre elvinni a nagyszülőkhöz, hogy kikapcsolódjatok és egy hétre megint csak szerelmespár legyetek, nem szülők? Ha minden kötél szakad, párterápiára is elmehetnétek, mennek oda sokkal kisebb gondokkal is. Ja, és kitartás, ha nagyobbak lesznek a gyerekek, egyre kevésbé lesznek "hozzátok kötve".