FÉRFIAK, akiknek viszonylag későn (27-29 évesen) alakult ki az első komoly párkapcsolatotok. Ti hogyan viselkedtetek?

Hogy érted hogy első komoly? Házasságig eljutó és 27 évesen ismerkedtek meg...vagy ekkor léptek egy szintet?

Ha működik akkor szerintem nem érdemes ilyeneken rágódni...

Ilyen szempontból én is későn kóstoltam bele a tartós, valódi kapcsolatba. Nekem a legnehezebb az érzelmek kimutatása volt. És kellett egy kis idő, amíg ráéreztem a megfelelő távolságra, tehát hogy mikor kell kicsit magára hagyni a párom, és mikor kell "tapadni". Mindkettő rossz, ha túlzásba viszik. :)

28 évesen még előtte állok az ilyesminek, soha nem volt senkim, de azért válaszolok a kérdésre, hátha tudok valamiben segíteni. Mivel nincs se szexuális tapasztalatom, se semmi, így kicsit más szemszögből látom a dolgokat, mint azok, akiknek ugyan nem volt komoly kapcsolata, de már rendelkeznek "előismeretekkel". Engem pl. frusztrál ez az egész, gyerekkorból kiinduló dolgok, a "normálistól" valamelyest eltérő élet stb. Próbálkoztam, de sose jött össze semmi, így elég nehéz elfogadnom magam, és elhinni, hogy szerethető vagyok, és kicsit tartok is attól, hogy a múltam/jelenem miatt elfordulnának tőlem, hiába igyekszem tenni ez ellen. Nehezen tudom elképzelni magam egy kapcsolatban, nem mintha nem szeretnék komoly kapcsolatot, csak valami görcs van bennem, ha erre gondolok (talán az, hogy hogyan fogok tudni megfelelni). Először biztosan döcögősen menne a dolog, és nem tudom, mennyire tudnám kiadni magamból azt, ami nyomaszt, amitől félek, eleve zárkózott típus vagyok. Általánosságban szerintem elmondható, hogy akiknek ilyen későn jön össze, azok sokszor valamiféle problémával küzdenek, görcsölnek azon, hogy el fogják-e tudni őket fogadni, néha még talán megalázottnak is érzik magukat amiatt, hogy "lemaradtak" mások mögött, főleg ha a 13-14 éves gyerekeket látják, akik már "kapcsolatban" élnek. Tény, hogy sok idő és türelem kell ahhoz, hogy egy ilyen emberrel a normális szintre jusson a kapcsolat. Kedves kérdező, ez úgy van, hogy ha valaki évekig-évtizedekig magányos, akkor ez válik megszokottá, és ha az illető talál is valakit, akkor a változás nem következik be egyik pillanatról a másikra. Nem tudom, a barátod életútja milyen volt, ha mondjuk gyerekkorától kezdve küzdött önbizalomhiánnyal, folyton kudarcok érték stb., akkor ne várd, hogy egy év alatt minden megváltozzon. Tudom, a "normális" emberek másképpen működnek, viszont aki "lemaradt" hozzájuk képest, azokkal néha nagyon nehéz, mert gyakran önsorsrontó életet élnek. Kialakul egy ördögi kör, amiből nagyon nehéz kitörni (önbizalomhiány -> kudarcok -> önbizalomhiány -> nehezen hiszi el, hogy értékes, és elriasztja magától azt is, aki esetleg szeretné őt), az ilyen ember esetleg tehernek érzi magát, esetleg szégyenérzete van stb., és végső soron akár akarata ellenére is rosszul cselekszik a rossz "beprogramozás" miatt. Lehet, hogy nagyon speciális nézőpontból kommentáltam a kérdést, és bocs, ha hosszú voltam, de talán tudtam mondani valami értelmeset. Drukkolok nektek, hogy összeszokjatok, idővel a barátod is valószínűleg változni fog, csak nagyon nehéz neki is, meg neked is. De azért ne add fel. :)