Volt már olyan, hogy azt hitted, hogy valamelyik családtagod, rokonod meghalt, s közben mégsem?

Férjem szülei külföldön nyaraltak, hegyekben, térerő néha volt csak.

A nővérétől jött egy sms, hogy "Anyu meghalt". Nővért se tudtuk elérni, férjem szénné idegelte magát.

Később derült ki, hogy egy barátnőjének az anyukája halt meg és az ő sms-ét továbbította, csak nem igazán gondolta át, hogy ezzel a szöveggel félreérthető.

Sokszor van, hogy figyelem párom, lélegzik-e. Pl. egyszer megfogtam a kezét éjjel, mikor megébredtem, hidegnek éreztem (persze, hát a tenyere sok embernek hideg) de mégis beparáztam, rögtön figyeltem, lélegzik-e, él-e.

Talán az olyan esetek tettek ilyen aggógóvá, mint pl. amit egy volt kollégám mesélt: ő a feleségét halva találta maga mellett reggel.

Egyébként is hajlamos vagyok parázni. Egyszer csúszósak voltak az utak, tudtam, hogy párom céges buszának sofőrjét ez nem izgatja, száguld, mint a barom és fel akartam hívni párom, minden oké-e, de nem vette fel. Vagy 30x felhívtam, már közben sírtam, hogy mi történhetett, pedig csak le volt némítva a telefonja. Pedig nem vagyok az a hívogató fajta, épp hogy ritkán hívok, mindig engem hívnak, de mégis az ilyen ritka esetekben beparázok, ha nem érem el.

Egy nemrégiben történt eset: facebookon linkelt be valaki egy a szüleim faluja főútján történt csúnya balesetről cikket, képekkel; aznap történt, én este láttam. Hirtelen meghűlt bennem a vér, mert a kocsi nagyon hasonlított apukáméra (színre, formára, persze laikus női szemmel), és pont olyan helyen volt a baleset, arról az útról kanyarodott ki a kocsi, amit a kamion szétroncsolt, amerre gyakran megfordul apám. Párom nyugtatott, mutatta, hogy ez nem olyan fajta kocsi, mert háromajtós, apué 5 és nem is az a márka. Meg persze az első döbbenetemből magamhoz térve leesett, hogy a cikk fél 6-kor este került ki a híroldalra, én meg kb. 6-kor beszéltem anyámmal telefonon, és természetesen apám is otthon volt. De hát ilyenkor szerintem nem gondolkodik az ember, olyan hirtelen az egész.

23N

anyukám unokatestvére táviratozott anno, hogy "mama meghalt"

anyu meg vonatra ült, 5 km-t lefutott éjszaka, hogy hazaérjen.

az unokatesó anyukája halt meg.

Ez régen történt, még az email és mobiltelefon előtt jóval.

Levelet kaptunk nagyapámtól, hogy meghalt nagyanyám. Még telefonjuk sem volt, tanyán éltek, az ország másik végében. Fura volt a levél, kapkodó, zavaros, de gondoltuk, szegény papa biztosan össze van zavarodva. A rokonság nekilátott gyászruházatot vásárolni, szervezkedni, mikor kiderült, hogy csak a szeretethiányos unokatesóm agyszüleménye volt az egész (Az egy külön kalandos sztori, hogy hogyan derült ki). Váltak a szülei, elhanyagolták, senki nem foglalkozott vele, és úgy gondolta, ez majd összerántja a rokonságot, és találkozhat legalább az én anyámmal, akit nagyon szeretett.

Majdnem beállítottunk teljes gyászban, több autónyi síró rokonnal. Tuti infarktust kapott volna nagyanyám a látványtól.

Én nem attól féltem, hogy meghalt, hanem attól, hogy meg fog halni, mire hazaérek.

Kaptam egy smst, hogy mennyire szeret engem, utána telefonáltam neki és kiderült borzalmasan rosszul van, a legrosszabbra gondoltunk. Hazarohantam sírva egy másik városból, de hála istennek mire hazaértem jobban lett.

Senkinek sem kívánom ezt az érzést.

Én is azt néztem 2 napig, hogy lélegzik-e, pedig régen nem vagyok már gyerek.

A férjemet én is szoktam figyelni alvás közben, hogy lélegzik-e még.

Viszont igazán megijedve egyszer a bátyám és a családja miatt voltam:

Lent voltak a balcsin nyaralni, tudtam, hogy melyik nap jönnek haza. Az esti híradóban hallottam, hogy az M7-esen volt egy baleset. Az autó márkája megegyezett, férj, feleség, kisfiú, kislány voltak a kocsiban. A kisfiú életkora is stimmelt, a kislányét nem mondták. A sofőr meghalt, a bátyám szokott vezetni, a kisfiút helikopterrel szállították kórházba, a feleség is súlyosan megsérült.

Annyira megijedtem, hogy tesómék azok, hogy egyszerűen nem mertem felhívni őket. Féltem, hogy nem veszik fel a telefont. Férjem unszolására felhívtam, vagy talán vele hívattam fel?, már nem is tudom. Nem vették fel a telefont. Szerencsére náluk megszokott, hogy tíz hívásból kilencszer nem veszik fel, tehát ez alapján még nem voltam biztos benne, hogy valóban róluk szólt a hír, de remegtem a félelemtől, sírtam...Még aznap este visszahívott tesóm, kiderült, hogy nem is indultak el haza, úgy döntöttek, hogy maradnak még a hétvégére. Kérdezte, hogy miért hívtam annyiszor. Még akkor is annyira bennem volt az ideg, a félelem, hogy ők voltak, hogy nem tudtam elmondani neki, már attól a rosszullét kerülgetett, rágondoltam, hogy ők is lehettek volna. Vagyis azt elmondtam, hogy baleset volt, és megijedtem, hogy nem-e ők voltak, de mikor kérdezte, hogy mennyire volt súlyos, csak egy-két hozzávetőleges részletet tudtam mondani, azt is sírva.

Néhány évvel korábban viszont fordítva történt. Ő aggódott hasonlóképpen értünk:

Karácsony egyik napja volt, a férjem családjánál voltunk. Meg volt beszélve, hogy másnap az enyémmel jövünk össze. Mivel úgy gondoltam, hogy mindent megbeszéltünk, és ők is úgyis karácsonyoznak a felesége családjával, nem vittünk magunkkal mobilt, viszont nem is kapcsoltuk ki őket. Mikor nagyon késő este hazaértünk, ezernyi nem fogadott hívás volt a telefonokon, és egy sms. A lényege: annyira aggódott, hogy nem vettük fel a telefonokat, hogy még a kórházakat is végighívta, hogy nem vagyunk-e ott.

Igazából még a mai napig nem tudom, hogy mi miatt aggódott ennyire, talán ő is egy hallott baleset alapján, vagy nem tudom, vagy egyszerűen csak amiatt, hogy be voltak kapcsolva a mobilok, és nem vettük fel őket, ilyet pedig nem szoktunk csinálni? Nem tudom.