Belefáradhattam a gyereknevelésbe?

11 éves lányommal élünk ketten egy albérletben. Házasságom hat éve felbomlott, már nem tudok megbízni a férfiakban. Tervezett gyerek volt a lányom, nagyon akartuk, veszélyeztetett terhes voltam, majdnem belehaltunk a szülésbe, ezért nem is vállaltunk több gyereket. Most pedig olyan vagyok, mintha most jött volna ki rajtam a szülés utáni depresszió. Nincs türelmem hozzá, gyakran ok nélkül leszidom, nem tudom mi van velem. Ha pl. segít a házimunkában az a baj, ha nem, akkor meg az. Komolyan mondom, olyan mintha én lennék a gyerek (lehet leszidni, tudom hogy megérdemlem) Tegnap is voltunk vásárolni az iskolakezdéshez, nem tudta eldönteni hogy milyen táskát vegyen, én meg már ott voltam hogy én hazamegyek és vegye meg ő amit akar, elegem van. Most kedzem érezni, hogy hiányzik a régi életem, amikor csak a tanulás volt és a szórakozás. Van állandó munkahelyem (egészségügyben dolgozom), de akkora stressz még sosem ért hogy itthon ilyen legyek a lányommal. Őszintén kimondom, bár nagyon sajnálom, hogy már valahogy nehezemre esik vele foglalkozni, vagy elmenni vele valahová, pedig lenne rá alkalom. Pedig nagyon szeretem őt, és tudom hogy ebben a korban nagyon nagy szüksége van rám, és úgy mint máskor, most is sok figyelmet igényel. Rendes kislány, jól tanul, kedves mindenkivel, de annyira félek hogy az én hibámból elkallódik úgy, mint sok ilyen korú lány. Ha valami ilyen történne vele azt soha nem bocsátanám meg magamnak... Most is az van, hogy "lepasszolom" anyukáméknak, én meg elmegyek a barátnőimmel a cukrászdába, vagy sétálni, ahelyett hogy vele mennék. Tudom, hogy nagyon gyerekesen viselkedem, tényleg mintha én lennék a gyerek. Egyébként sosem bántanám, se szóban, se máshogy ilyenre ne is gondoljatok. Nem tudom mit csináljak még, mert ez így nagyon nem jó. Tudtok valami ötletet?