Szerintetek érthető a felháborodásom vagy valóban hisztis vagyok!?

Már lassan 1 éve végeztem az egyetemen és azóta nem találok munkát! Nagyon megvisel. Persze határozott idejű illetve alkalmi munkák adódtak, de abból ugyebár nem lehet megélni.

Párom az elején még türelmes volt velem, megértő és biztatott. Ma már egyáltalán nem így viselkedik. Azt mondta jobban járnék ha elvetetném magam egy gazdag pasival és nem kellene soha dolgoznom. Nem érti meg, hogy nem fogok eladói vagy bármilyen szakmunkás jellegű munkát végezni, eleve fel sem vesznek illetve nem azért jártam egyetemre.

Azt még megérteném, ha azért lenne elege mert ő tart el, ez azonban nincs így. Párom többször a fejemhez vágja, hogy "mennyire égő" hogy még mindig a szüleimen élősködök, mint ahányszor szüleim említették nekem.

Neki ebből a helyzetből semmilyen hátránya nem származik. Soha nem visz sehova, még egy fagyira sem hív meg. Azt se mondanám hogy azért mert nincs munkám jóval többet költ rám.

Azt mondja amiatt nem tudunk összeköltözni, mert nincs munkám. Nem tud új szintre lépni a kapcsolatunk.

Még nincs is munkám, de ő már eltervezte hogy nekem félre kell tennem már az első fizetésemtől kezdve..mindent felesbe állunk. (Az nem szempont számára, hogy ő kb. 3szor annyit keres mint amennyi az én kezdő fizetésem lesz egy cégnél.) Sőt az igényei is jóval nagyobbak.

Állandó témája a pénz, minden gondolata akörül forog és mindig spórol..aztán kesereg hogy nincs semmire elég pénze és mennyivel könnyebb lenne ha nekem is lenne fizetésem.

Még össze se költöztünk, de ő már kezdi elvenni a kedvem az egésztől.

Persze állandóan nálunk vagyunk, mindig finomabbnál finomabb ételekkel szolgáljuk ki, de egyszer sem mondtam neki hogy ez milyen sokba került szüleimnek..az számára természetes. De ha elmegyünk valahova nagy ritkán, már a fejemhez vágja, hogy tankolhatnék a kocsiba én is.

Legújabban akkor találkozunk amikor neki épp kedve van hozzá.."amire a magyarázat annyi, hogy ő dolgozik én nem csinálok semmit..természetes hogy én alkalmazkodom hozzá!"

Én nem várom el hogy folyton programokat szervezzünk, de mi soha nem megyünk sehova..ugyanis ő dolgozott egész héten elfáradt, hétvégén csak pihenni szeretne..nézzük a tv-t egész nap és aludjunk sokat, csináljak neki finom kajákat, szolgáljam ki (számára ilyen egy tökéletes hétvége)

Úgy érzem az életem egy katasztrófa, semelyik munkahelyre nem kellek és egy senkinek érzem magam és még a párom is csak elszívja az energiámat és rám telepszik a negatív hangulata. Ezt már neki is többször elmondtam, amire az volt a reakció hogy hisztis vagyok és találjak munkát, majd akkor meglátom hogy minden más lesz és nem lesz időm agyalni és szomorkodni!

Mit gondoltok erről? Neki van igaza? Túl érzékeny vagyok és addig valóban nem panaszkodhatok, amíg semmit nem tudok letenni az asztalra?!