Az normális, hogy nem tudom annyira szeretni a fiamat mint a lányomat?

Nekem anyukám érzett így. Bátyámat jobban szerette/szereti. Igyekezett ezt leplezni, de a gyerek nem hülye...éreztem mindig is, hogy velem más, de láttam azt is, hogy nem akarja mutatni. Ettől én még ugyanúgy szarul éreztem magam.

Van egy gyermekem és nem akarok többet, mert én nem akarok különbséget tenni közöttük és félek, hogy anyámra ütöttem.

Nem azt mondta, h nem szereti, hanem, h a lányát jobban. Szereti a fiát is, csak másképp. Ez normális, de nem mindenki meri bevallani.

Nekem szimpatikus a kérdező, h ezt így felismerte magában és megoldást keres rá. Azt tanácsolom, h ne éreztesd ezt a fiaddal. Próbáld megtalálni vele is a hangot, szervezz programokat, amikor csak vele vagy!

Az, hogy másképpen szereted őket, az még nem probléma. Az a probléma, ha nem vagy képes ezt nem kimutatni. Ne tudd meg, milyen trauma az egy gyereknek, ha nyíltan látja, hogy az apja/anyja, akit imád, mennyire jobban bánik a testvérével, és mennyire a 2. vagy az utolsó ő a sorban. Van, akiből ez éppen jót hoz ki az életére, de van olyan, akiben az, hogy soha nem lesz elég jó a kivételezetthez képest a szülőnek, iszonyatos túlérzékenységet, önbizalomhiányt vált ki... az is elképzelhető, hogy pszichológiailag egy roncs lesz, vagy éppen lázadásában olyan spirálba kerül, rossz társaságba, drogokhoz, alkoholhoz, amiből nem szabadul ki, és ezt még generálja az, hogy a szülő ilyenkor elkezdi, hogy na, ő megmondta, hogy a másik gyerek mennyivel aranyosabb, ez meg olaj a tűzre.

Nálunk egyébként pepitában volt, én voltam a nagyobbik testvér, a lány, és az öcsémet ajnározták folyton, mert fiú, és én akármennyivel jobban tanultam, többet gürcöltem, hogy megfelelhessek nekik, mindig vele bántak jobban. Életre szóló traumáim lettek belőle. 23 éves múltam, 3 hónapja van párkapcsolatom, mert nem mertem ismerkedni, mert azt hittem, úgysem leszek soha elég jó senkinek, ha a szüleim nem szeretnek és nem fogadnak el, belecsömörlöttem a tanulásba, megkésett kamaszkori lázadásaimat élem, csúszom az egyetemmel emiatt, mert letargiába és nihilizmusba estem.

Egyébként meg ez a "kiscsajszi tündérke, akinek mindent a segge alá kell tenni, a fiú meg legyen tökös, keménylegény, rideg macsó, aki sohasem érzékenyül el"-féle nevelés, ha nagyon extrém, általában azt eredményezi, hogy a fiú érzéketlen lesz mindenre, , szenvedni fognak tle a nők párkapcsolatban, mert ha szeret is vkit egyáltalán, képtelen kimutatni az érzelmeit és normálisan beszélni a szeretetről vagy a problémákról, a lány pedig sosem fog önállósodni életében, elkényeztetett kishercegnő lesz, aki mindig mindent kihisztiz és kikönyörög magának, soha egy szöget be nem ver a falba, és mindig mástól várja el, hogy kiszolgálják (az a kislány fel is fog nőni, akkor már nem lesz kisangyal, de ha hozzászokik, hogy a seggecskéje ki van nyalva, akkor nem fog tágítani emellől). A mi családunkban pont nem ez volt, de a környezetemben rengeteg ilyet látok.

Az, hogy "keményebben kell fogni" nem azt jelenti, hogy ridegen kell bánni vele!

Egyébként nem ritka jelenség ez, másoknál is láttam már, bár el nem tudom képzelni, hogy egy szülő szemében mi jelentősége van a gyereke nemének. (Vagyis el tudnám képzelni, inkább nem merem...) A "tündér" legyen a feleséged. A gyerek az meg gyerek...