Létezik olyan, hogy már nem szeretem a saját anyámat? Szemétnek érzem magam emiatt, de ugyanakkor egyszerűen nem tudok rá úgy nézni mint régen.

Kisebb koromban nagyon jó viszony volt közöttünk, de amint elkezdtem kicsit nőni és mást is szerettem volna azon kívül, hogy itthon ülök és játszok a sarokban, megromlott a viszonyunk.

Előbb csak azért, mert sűrűn jártam el itthonról SÉTÁLNI a barátnőimmel. Nem buliztunk, nem pasiztunk, csak sétáltunk és beszélgettünk. Aztán az nem tetszett neki, hogy barátom van és már meg azért nem ülök itthon állandóan.

Folyamatosan szekál, semmi nem jó neki, amit csinálok. Mindenben talál valami kivetnivalót. Aztán meg csodálkozik, ha nincs kedvem segíteni neki, mert ha segítek, akkor mindig csak azt kapom, hogy mit nem jól csinálok. Ha véletlenül egyszer jónak találja a munkámat, akkor meg az a baja, hogy miért csak ennyit csináltam, mikor még ott van ilyen meg olyan 20 féle más tennivaló. Egyszerűen semmit nem tudok úgy csinálni, hogy jó legyen neki.

Egy nap sem telik el békességben, ha itthon van csak veszekedés van. Egyszerűen nem bírom már elviselni. Beszélgetni sincs kedvem vele, mert olyankor is mindig talál valamit, amibe beleköthet.

Gondolkodom a költözésen. Egyébként is szeretnénk már összeköltözni a barátommal, ez csak még egy érv a költözés mellett. De attól tartok ez sem fog békésen lezajlani, mint ahogy semmi más sem.

Van más is ilyen helyzetben? Vagy csak én örlődöm? Van hasonló történetetek?

22L