Akik egyedül vannak vagy kevés barátjuk van! Ti, hogy boldogultok a nagyvilágban?

Én most már két éve így vagyok.Akkor költöztem el az egyetem miatt és valamiért az egy akkora vágás volt az életemben,hogy teljesen depressziós lettem és pánikbeteg. Hiába jártam orvoshoz,szedtem gyógyszert,jártam terápiára,a tünetek ugyan megszűntek,de barátokat szereznem azóta sem sikerült. Nyáron amíg itthon vagyok jó,családommal vagyok és akad egy-két gyerekkori barát is ebben a városban,de már rettegek a szeptembertől amikor ismét egyedül leszek...

21/L

Nekem sincs túl sok barátom (szám szerint 2). Nem vagyok zárkózott, igényelném is a társaságot, de beleuntam abba, hogy mindig én keressek másokat. A régi barátok úgy koptak el, hogy több évig azért tartottuk a kapcsolatot, mert én kerestem őket. Aztán egy idő után zavart ez az egyoldalúság és úgy döntöttem, nekik is ugyanannyi megemelni a telefont, vagy írni egy mailt, mint nekem. Hát úgy tűnik nekik mégsem olyan fontos, hogy beszéljünk. Amikor ide költöztem ebbe a városa sok ismerősöm volt és két szoros barátom, de mind túl elfoglaltak lettek és egy idő után csak azt hallgattam, hogy "jajj most annyi minden összejött, de majd csütörtökön találkozunk" aztán persze csütörtökön sem volt jó, meg a következő héten sem, stb. Néha eszükbe jutok és akkor "adjuramisten-de-azonnal" találkozzunk, ilyenkor javarészt le se sz.rják, hogy velem mi van, órákon keresztül hallgathatom, hogy ők mit csináltak. Lehet, hogy én vagyok rossz helyen, de azt látom, hogy a körülöttem lévők nagy része csak magával van elfoglalva, ilyen a barátságuk is. Kell egy lelki szemetesláda, akit előkapnak úgy negyedévente, rinyálnak egy sort aztán megint eltűnnek. Ebbe meg én fáradtam bele, mert ha nekem lett volna szükségem rájuk, ők persze soha nem voltak sehol. Nagyjából ezért nincsenek barátaim.

Borzasztó rossz néha, mert olyan szívesen eljárnék itthonról, csinálnék valamit. A vőlegényem a legjobb barátom, ami tök jó, de néha jó lenne egy csajos este. Amúgy ő meg látástól mikulásig dolgozik, szóval hét közben vele sem találkozom túl sokat, hiába lakunk együtt. Így nyáron még rosszabb, mert idén nem találtam munkát és egész nap itthon vagyok a két kutyánkkal, néha kezdek becsavarodni. Na mindegy, majd szeptembertől nem lesz ennyi időm filózni ezeken két suli mellett (és remélem munkám is lesz).

1 barátom van és 1-2 haverom. Azért van így, mert így érzem JÓL magam. A többi ember fáraszt, zavar, nem érdekel személyesen, nincs szükségem többre. Nem hiszem el, hogy ennyi önutáló, magányos ember van... :( Én boldog vagyok, úgy élek ahogy kedvem tartja.

Nem tudom mit értesz a nagyvilágban való boldoguolás alatt. Nyilván senki sem tökéletes, de még nem haltam éhen meg ütött el a kamion szóval annyira borzalmasan biztos nem.

Hasonló helyzetből én Dale Carnegie - Sikerkalauz 2. (Hogyan szerezzünk barátokat) c. könyvével húztam ki magam.

Mögé lehetne csapni két szociálpszichológiai elméleti könyvet is, de a fickó zseniálisan egyszerűen, olvasmányosan, kézikönyvszerűen írja le. Már vagy 100 éve íródott, de a mai napig alkalmazható. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, nekem az életemet változtatta meg.

Nekem sincs egy barátom sem. Soha nem is voltak igaziak, csak haverok a suli falai között. Így visszagondolva már oviban is csak figyeltem a többieket ahogy bandáznak, én meg egyedül babáztam. Mai napig anyuék azt emlegetik hogy én egyedül milyen jót játszottam, míg az unokatesóm mellett ülnie kellett valakinek.

Hogy boldogulok? Néha szr hogy nincs aki eljöjjön velem XY helyre, de egyedül is el tudom intézni. Inkább az a rossz mikor XY meséli hogy itt és itt voltak. De amúgy volt 1-2 lány aki szeretett volna velem barátkozni, de engem ők nem érdekeltek. Lehet bennem van a hiba (nyilván), de ők olyan gyerekesek voltak hogy nem volt kedvem hozzájuk...