Miért érzem ezt az űrt amióta beléptem a lakásba? Nem bírom magam semmivel sem lefoglalni, nagyon szenvedek!
31 éves nő vagyok, egyedül élek, még nem költöztünk össze a párommal. Nemrég elutaztunk vele és a családommal nyaralni. Nagyon jól éreztük magunkat, de furcsa volt egy hétig ennyien együtt lenni, mert van egy-két nagyon akarnok ember a családban és elég sok vita volt az utazás alatt. Ilyenkor mindig megjegyeztem a páromnak, hogy alig várom már, hogy ismét egyedül legyek, mert elegem van a családomból. Tényleg így is éreztem, már nagyon vártam, hogy hazajöjjek a saját közegembe és az állatkáimért is nagyon aggódtam. Tegnap este érkeztünk haza, megbeszéltük a párommal, hogy holnapután találkozunk, addig kipiheni magát, mert elkapott valami nagyon csúnya vírust és ha jobban van, akkor átmegy a családjához és a barátaihoz elmesélni az élményeit és átadni nekik az ajándékot, amit az utazáson vásárolt nekik. Ezt teljesen természetesnek tartom, hiszen nyolc napig nem látta őket, neki is hiányzott a saját kis közege és a számára fontos emberek.
Aztán este hazakísért, elbúcsúztunk, mondta hogy nagyon szeret és nagyon jól érezte magát velem, boldog voltam. Viszont ahogy elköszönt és integettem neki az ablakból, elfogott egy hihetetlenül rossz magányérzet. Iszonyúan hiányzik, minden hétvégét együtt szoktunk tölteni és nagyon rossz itthon egyedül. Éjjel szinte semmit nem aludtam, mert a nyaralás alatt teljesen megszoktam, hogy együtt alszunk és hogy végig együtt voltunk. Teljesen más lenne a helyzet, ha az én barátaim is a közelemben laknának, mint a páromhoz az ő barátai. De nekem nagyon messze lakik a barátnőm és ráadásul a hétvégéket ő is a családdal tölti, ami természetes. Próbálom magam mindenfélével lefoglalni, de egyszerűen nem megy. Máskor teljesen jól elvagyok itthon egyedül, de most kínszenvedés minden perc, hiába fogok bele mindenbe, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak hogy nagyon egyedül érzem magam. Senki nincs, akihez átmehetnék, mert még a rokonaim is nagyon messze laknak. Ráadásul nem is akarnék senkinek a terhére lenni. A páromat sem akarom felhívni, mert nem akarok ráakaszkodni, hiszen eddig éjjel-nappal együtt voltunk, ráadásul rajta is láttam a nyaralás alatt, hogy nagyon sokszor elege volt a családi vitákból, de nekem sosem panaszkodott, csak tűrte szegény.
Utoljára öt éve éreztem így magam, mikor egy nagyon hosszú kapcsolatomnak vége lett és elköltöztem a közös lakásból és egyik napról a másikra egyedül maradtam.
Volt már valaki hasonló helyzetben? Hogyan lehet leküzdeni ezt? Miért érzem egyfolytában ezt az elviselhetetlen egyedüllét-érzést? Nem akarok kapcsolatfüggő lenni.
30/N
Hát, nem akarok beleszólni a kapcsolatotokba, nem tudom mennyi ideje vagytok együtt, de gondolom abból ítélve, hogy írtad, a párodnak ez a leghosszabb kapcsolata, azért pár éve biztosan. 1-2 év után, ennyi idősen szerintem érdemes leülnötök és megbeszélnetek hova tart a kapcsolat, mert így ahogy írod, hogy a párod nem költözne el onnan és te sem költöznél oda, így hiába szeretitek egymást, hiába jó a kapcsolatotok, de ez nem tart sehova, nem fejlődik, pedig az ember társas lény, az az élet rendje, hogy a párjunkkal együtt élünk. Én a helyedben biztos leülnék vele ezt megbeszélni.
Az pedig természetes, hogy a sok együtt töltött idő után, most hirtelen üresség van benned, szerintem is hívd fel!
" iszonyú pazarlás lenne albérletet fizetni, mikor itt ez a lakás, amiért a rezsin kívül nem kell fizetni."
összeköltözés esetén, ha nem az édesanyád lakásába mennétek, akkor a párodhoz költöznél. ha ő albérletben él, akkor annak a felét fizetnéd, nem egy különállót magadnak. az azért nem olyan nagy költség. ha 30 évesen már ennyi elég ahhoz, h visszatartson, akkor ez számodra sem olyan komoly kapcsolat. én évekkel ezelőtt egy csütörtöki napon ismerkedtem meg a párommal. azon a héten vasárnap költöztem el a városból, ahol ő és addig én éltem. 140 km-re. egy ideig ingáztunk aztán én visszaköltöztem, mert éreztem, h komollyá válik a kapcsolat és ez a körülmény teljesen ellehetetleníti. számomra nem is volt kérdés és nem is bántam meg soha, bár a másik városban jobban szerettem volna élni (az a szülővárosom), ott nem tudtunk volna együtt élni, így én jöttem vissza. érdemes volt. tudod, aki mer az nyer :)
És ráadásul addig kiadhatnád azt a lakást, amiben laksz, így lenne egy kis plusz pénzed, amivel belefizetsz a párod albérletébe. A kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad:))
Egyébként én távkapcsolatban élek, de még a szüleimmel, meg a húgommal. Mi is minden hétvégét együtt töltünk, és a vasárnap éjszaka, meg a hétfői is kínszenvedés. Hiányzik, hogy valakihez hozzábújjak, reggelente megöleljem stb. Szóval átérzem. Csak az első pár nap ilyen, azt ki kell bírni, aztán jobb lesz.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!