Miért kell újra és újra megforgatni a kést valakiben, aki már így is egy lelki roncs?

Igen, ezt már elmondták nekem is egy páran. Gusztustalan. Könnyű úgy okosnak lenni másokkal, ha nincsenek (nagy) problémáink.

Amúgy igazad van kedves 10. válaszoló, megint el kéne kezdenem rendszeresen sportolni, az valóban könnyített a lelkemen. :)

Köszönöm a sok segítő, aranyos választ.

Kedves 14-es, te vagy az élő példa a témára, te is bennem keresed a problémát, amikor én igazán nem ártottam senkinek, csupán érzékeny vagyok (egyébként is, most meg aztán főleg).

De, lehet hogy a fiú nem szeretett belém, lehet hogy csak szórakozott, játszott az érzéseimmel, a kis gyenge láncszemmel... most már úgyis mindegy, igazad van, nem kéne miatta bánkódnom.

Igazából nem is a tanárt hibáztatom. Inkább az az elkeserítő tény, hogy a gyerek szavát megint csak nem hallja meg senki. Hiába szóltunk, hogy a tanár nem szimpatizál velünk, hülyeségeket beszél, nem értjük a tanítási módszerét (gondolok itt például arra, hogy nem gyakoroltatja velünk a beszédet, hanem ad egy feladatlapot, azt töltsd ki egész órán... egész évben nem beszéltünk/kommunikáltunk, pedig a nyelvtanulásnak ez lenne a lényege), se az osztályfőnök, se a szülők, se az igazgató nem csinál semmit az ügy érdekében, senkit nem érdekel mi hogy érezzük magunkat, a hülye gyerek dolga úgy is csak a magolás, egyébként meg fogja be a száját és tűrjön. Elszomorító, hogy egy iskolában ennyire nem számít a gyerekek véleménye, és zsákutca az egész, mert nem teheted meg hogy nem jársz be, vagy nem tanulod meg az anyagot minimum egy hármasra, vagy nem vizsgázol le év végén. Valóban lehettem volna szorgalmasabb, de amíg nem lesz egy olyan időszakod, hogy magasról sz*rsz a világra, nem fogsz megérteni úgysem.

Nem, nem gondolom hogy én tettem ilyenné az anyámat. Ahogy az elején leírtam, érzékeny vagyok, lehet túl sok mindent negatívan fogok föl, és a hozzád hasonlók ezt úgy fogják fel, hogy ez az ember biztosan nem normális, de elhiheted, én lennék a legboldogabb, ha ez az érzés véget érne most már. Anyámmal a beszélgetés, az őszinte, nyílt beszélgetés hiánya okozta a feszültséget, de hála istennek ezen is túl vagyunk már, és egy ideje nem veszekszünk.

Elhiheted, a barátaimnak is kisírtam a lelkem, de már őket is sajnálom, hogy folyton elrontom a kedvüket... Igazából azért nem járok el sehova, mert nem akarok olyan visszajelzéseket hallani többet, hogy "teljesen magába van fordulva, ez szörnyű, már nem is mosolyog annyit, már nem is olyan nyitott, szomorú, hogy ilyen lett ez a kislány" és még sorolhatnám. Tudod te hogy ez milyen rosszul esik nekem? Csalódást okozok mindenkinek. Ők csak szeretnék jól érezni magukat, de mindennek az a vége hogy sírva mesélem el az életemet, mert kíváncsiak, hogy miért nem vagyok egy felszabadult, laza, vidám kamasz lány.

Elkényeztetve én sose voltam, a család nagy részével nem tartjuk a kapcsolatot, így anya keres egyedül (az én életemben nem létezik olyan, hogy apa). Így se érzelmileg, se anyagilag nem voltam elkényeztetve. Örülj neki, hogy veled ilyen nem történt. Látod, más is megírta a tapasztalatát, mert átélte amit én, és megért. Ha neadjisten egy közeli barátod lesz majd ki teljesen, akkor otthagyod a fenébe, mert szerinted el van kényeztetve? Te is picit szállj magadba, próbálj megértő lenni másokkal szemben.