Miért önző az, aki nem hagyja magát kihasználni?

Érdekelne a véleményetek. Szóval ketten vagyunk testvérek. Mindig is a húgom volt család kedvence, ő volt a szép, én meg az okos kislány. Egész életemben keményen tanultam, dolgoztam. Mára elértem, hogy az átlagnál jobb körülmények között élek, igaz sokszor nincs még szabad hétvégém sem. A húgom félbe hagyta az egyetemet, azóta nem nagyon tud egy-egy munkahelyen hosszabb ideig megmaradni. Most éppen nem dolgozik azzal az indokkal, hogy az esküvőjét szervezi. Igen ám, de a családi asztalnál hallgatva a terveket én már láttam, hogy nem jönnek ki annyiból, amennyijük az eseményre van. Jól sejtettem, mert ma eljött a húgom és a vőlegénye. Közölték, nem kérték, hogy valamivel több mint egy millió forinttal túl lépték a keretet. Apuék, illetve a leendő sógor szülei nem tudják már odaadni - hiszen már minden spórolt pénzük az esküvőben van. Szóval nekem kell bizonyos számlákat kifizetni. Én pár percig levegőt sem kaptam, majd mondtam nekik, hogy nem. A húgom erre kivágta a szokásos hisztijét, hogy biztosan csak irigy vagyok, mert ő férjhez megy. Mondtam neki, hogy sok boldogságot, de ne az én kontómra legyen az álomlagzi. Ha nincs pénzük, minek a felhajtás? Mert én úgy érzem: azt a pénzt soha nem látnám vissza, szóval akár az ablakon is kiszórhatnám. A vége az lett, hogy a húgom le önző k.rvázva engem, bőgve elrohant. Azóta már beszéltem a szüleimmel is. Ők is egyetértenek velem, de azt mondják: a béke kedvéért inkább adjam oda a pénzt. De én már hajthatatlan vagyok. Szerintetek igazam van?