Ez normális vagy a mi családunkkal van a baj?

"A kérdező kommentje:

Nem jelent különösebb problémát, elvagyok a saját gondolataimmal, csak sokszor úgy érzem, hogy így valami nincs rendben."

-Ebben az állításban ellentmondást vélek felfedezni, mert Téged zavar ez az állapot, és elmondom hogy jogos ez az igényed, hogy szüleid társaságára vágysz.

Sajnos úgy tűnik egy ilyen korszakban élünk, ahol a szülők fizikailag nincsenek a gyermekük mellett sokat, ha meg mégis akkor nem képesek megfelelő érzelmi hátteret biztosítani számukra. Persze a szülők is túlterheltek, nyomasztóak a mindennapos megélhetési gondok, és a megnövekedett igények. Ezek megnehezítik a kommunikációs kapcsolatokat is, és legtöbb esetben a szülők a gyermekeiket elektromos pásztorokra bízzák. A szülői távolság következménye, illetve hiányának az eredménye hogy a gyermek elveszti az egészséges felnőtté válás lehetőségét. Valamint többségben ugyanazt a mintát adják át mikor saját családot alapítanak.

Nekem a férjem és apukája volt ilyen. Nagyon jó volt a kapcsolatuk egymással, de hát egyikük sem egy beszédes ember. Ha autóval mentünk, akkor ők ültek egymás mellett és úgy fél óránként szólalt meg egyikük, ami témát 2-3 percben elintéztek és ment tovább a hallgatás. Volt olyan is, amin jót mosolyogtam, hogy valamilyen családi összejövetelen boldog egyetértésben álldogáltak szótlanul egymás mellett néhány percig. Egyikük sem szólt, csak álltak. Aranyosak voltak. (Sajnos apósom pár hónapja meghalt, ezért a múlt idő.)

Nem a beszéd mennyiségén múlik a kapcsolat minősége.