Itt mindenki már 18-19évesen dolgozott?

Én még egy percet sem dolgoztam, csak a munkahelyi gyakorlaton suli időben és nyáron 2 hétig.

Kezelésre járok 5 éve minden nyáron, enyhítő körülmény, és árvaságiból tartom fenn magam és az alkesz apám...

22/L

Pedig de,sőt,mivel anyám kisöcsémmel otthon volt,és feketén bedolgozást vállalt egy nyomdának,abba én is segitettem rengeteget,gimisként is havi 30-40 ezrem volt havonta (2003-2005 körül ez többet ért mint most).

Gimi utáni nyáron nem dolgoztam csak,aztán egyetemre erülve kezdtem el ismét,kerestem annyit hogy anyámék egy forintot nem kellett hogy adjanak,aztán már annyit is hogy egy albit fenntudjak tartani.

25/N

Nézd, aki középiskola után azonnal munkába állt és nem tanult tovább, az miért ne mondhatná, hogy ő már 17/18/19 éves korától dolgozik?

Én 15 éves korom óta, igaz, hogy csak hétvégente illetve az összes szünetemben, de ez elég volt arra, hogy legalább "zsebpénzt" ne kelljen a szüleimnek adniuk, simán megvehettem az Adidas cipőt vagy a drágább biciklit, a tankönyveimet, nem anyámékat terheltem vele. Valódi munkába közel 23 évesen álltam, mint azok általában, akik továbbtanultak. De én legalább a szakmámban dolgozom, nem volt elvesztegetett idő az az 5 év. És nem, nem érzek lelkiismeretfurdalást azért, mert gimi után továbbtanultam. Amit tudtam, megtettem, hogy könnyítsek anyuék terhein, de úgy érzem, megérte még 5 évig az iskolapadot koptatni.

27/N

Hát, én sajnos tényleg rá voltam erre kényszerülve.

A szüleim soha semmivel nem támogattak, bár ígérték, azért is mertem egyetemre jelentkezni, de csak az első egy-két hónapban kaptam egy kevés kaja pénzt, utána semmit.

Ráadásul gimi utolsó évében váltak el, mi egy munkásszállóba kerültünk anyával (munkahelye révén), ahol az ő fizetésének 70-80%-a elment a szállás díjára, a maradékból meg épp hogy nem haltunk éhen. Szóval 18 évesen már 12 óráztam egész nyáron (ez abszolút nem ritka diákok körében), és hálát adtam érte, bár ősszel így is egy fitying nélkül jöttem fel lányegében Pestre, mert a fizetésem elment otthon kajára meg a szállásra.

Onnantól kezdve csak a diákmunkára számíthattam (ha havi 20-at összeszedtem, már örültem, mert sokszor ennyi munkát sem kaptam, pedig nem keveset jártam utána), meg a szociális ösztöndíjra, de az is nagyon kevés volt, szóval havonta annyi pénzem volt, hogy kifizettem a koleszt, a bérletet, vettem néhány alap tisztálkodószert (sokra nem futotta), meg minden nap tudtam enni szendvicseket...

Hadd ne mondjam, mennyi erőm volt első év végére a tanulásra, meg a melóra (a depresszív alaptermészetem sem sokat segített, ahogy az sem, hogy a szüleimmel kb. nulla kapcsolatom volt ekkorra).

Szóval hiába írják itt sokan, hogy nehéz szakot végeznek, plusz rengeteget dolgoznak mellette, és aki nem bírja, az gyenge, meg is érdemli, amit kap.

Én nem szégyellem, hogy minden hátszél és családi támogatás nélkül belebuktam elsőre, meg másodszorra is az egyetemi létbe, de most próbálkozok harmadszorra, és mivel most már áll valaki mögöttem (a párom), érzem, hogy sokkal erősebb vagyok.

Nem az a gáz, hogy egyedül nem ment. Az lett volna baj, ha nem próbálkozok minden kudarc után újra.