Szerintetek egy szülőnek van joga azt mondani a gyerekére, hogy élősködik rajta, ha a gyerek tulajonképpen ételen és fekhelyen kívül mást nem is kap a szülőtől?

Köszönöm mégegyszer a hozzászólásokat!

Sajnos ilyenek a szüleim, ma is kiakadtak rám.

Ilyen, nagyon furcsa szüleim vannak, még egy hódban is több jóindulat lakozik az utóda iránt, mint amit ők tanúsítanak irányomba.

A testvérem már elmenekült otthonról, szerintem pillanatok kérdése, hogy én mikor fogok.

Valaszólínűleg azért ilyen érzéketlenek, mert mindkettőjük élete megfeneklett, már terhes számukra minden élő és élettelen, és tőlem is szabadulnának, rugdosnának ki a házból. Csak kérdés, ha ilyen szar az életük, akkor minek vállaltak maguk mellé két gyereket. Mert ez nem újkeletű, akkor is ilyen volt, amikor mi születtünk. Egész gyermekkoromban apám és anyám rimánkodásait hallgathattam, hogy mennyire gyűlölik a munkájukat, hogy mennyire nem tudják elviselni a másik családját, hogy mennyire elegük van egymásból... És előttünk őrjöngtek, szidták egymást.

Hol olvastad te, hogy már 3-szor fölvételiztem az egyetemre?

Egyébként meg, miért ne sikerülhetne? Addig próbálkozok, amíg be nem jutok! Egyszer úgyis sikerül, nekem ez az álmom, nem fogom feladni, mert nehezebben megy/ment a tanulás, belőlem is lehet értékes ember...

Az meg nem az én szégyenem, hogy a szüleim nem tudnak megértőbben, türelmesebben viszonyulni hozzám. Én erre nem szolgáltam rá. Egyszer úgyis célba érek, nem akarok én a nyakukon maradni, eszem ágában sincs. Csak az fáj, hogy ahelyett hogy lelki támaszt nyujtanának, a szüleim, akik elvileg szeretnek, rátesznek a szenvedésemre még egy lapáttal, hiszen nekem sem mindegy azért, ennyire egyértelműsítik, hogy minden vágyuk az, hogy elkotródjak az életükből...