Harmincas éveikben járó, gyermektelen egyedülálló nők, zavar titeket hogy még nem sikerült családot alapítani?

Én rosszul élem ezt meg, az az igazság. Már elég régóta megszakadt a legutóbbi kapcsolatom, és azóta nem sikerül senkivel sem összejönni. Nem hogy családot alapítani, de még csak összejönni sem, még rövid távon sem. Nem vagyok emiatt depressziós, és már eléggé megszoktam, hogy én vagyok "az egyedülálló" minden baráti társaságban, csak azért gyakran eszembe jut, hogy boldogabb is lehetnék.

Természetesen, ha végképp nem jövök össze senkivel az elkövetkezendő pár évben, akkor más megoldást választok, pl. mesterséges megtermékenyítés, örökbefogadás. Csak sajnálom, mert érzem, hogy képes lennék jó családanya lenni, és elegem van abból, hogy fogalmam sincs, miért nem sikerül. Szerintem csinos vagyok, és nyugodt a természetem, kedves vagyok az emberekkel. Az nagyon zavar, mikor azt mondják, hogy a harmincas egyedülállóknak túl magas a mércéjük, meg csak a karrier fontos nekik. Holott ez egyáltalán nem igaz. A semmiből nem tudok válogatni. Ha zéró érdeklődés van, akkor mit csináljak. Próbálok kezdeményezni, flörtölök. stb. De semeddig sem jutok, mert aki valami érdeklődést mutat, az is mind elillan. Gondolom, most azt hiszi mindenki, hogy borzasztó lehetek. Pedig nem, sok jó visszajelzést kapok külsőre-belsőre egyaránt, férfiaktól, nőktől, mindenféle korosztályból. csak éppen kapcsolatot nem akar velem egy férfi sem, és képtelen vagyok rájönni, hogy miért. hát ez mindenképpen megvisel.