Van itt olyan, akit a családja tett érzelmileg nullává?

Ááááá, ez rettenetes, hogy lehet valaki ennyire gonosz? :SSSS :((((

Nagyon sajnálom, ez tényleg szörnyű!!

Egyébként én úgy gondolom, hogy itt ez a sok ember, akit ennyi borzalom ért, amiért tudom, hgoy folyton azt kérdezik maguktól, hogy "miért pont én" -vagy legalábbis sokan- de talán ezek miatt kicsit érzékenyebbek lettünk meg fogékonyabb mások sorsa iránt, és jobb emberek lehetünk, tapasztalva, hogy milyen, ha kutyául bánnak az emberrel... :/

Bár biztos van olyan is, aki inkább ezért másokkal is kiszúr, mint ahogy vele tették, nem tudom.

Á, nyomorék egy világ ez!

Elszomorító olvasni a történeteteket, el sem hiszem, hogy ilyen emberek is vannak a világon.

Nekem "csak" az önbizalmamat vették el a szüleim, állandóan a hugomat sztárolják, csak őt támogatják. Nekem megtiltották, hogy beadjam a jelentkezésemet az egyetemre, mert úgysem tudom elvégezni, és ezzel szégyent hoznék a családomra - a hugomnak két diplomája is van, fizették a fősulit, kollégiumot, nyelvvizsgát. A hugomnak valahogy minden kívánságára volt pénzük, engem csúfoltak az agyonhordott ruháim miatt, ha ezért szóltam (pl. a lyukas cipőm gyakran beázott), akkor leüvöltötték a fejem, hogy önző vagyok, "nem gondolkodom családban", és ezért azzal büntettek, hogy mindig elmaradt a szülinapom és a névnapom ünneplése (ajándékról álmodozni sem mertem volna).

Egyszer aztán "eltört a mécses", ahogy mondani szokták: egy múzeumba mentünk, vándorkiállításra, amit mindenképp látni kell. Négyen mentünk, az úgymond család, az anyám a pénztárban kért három jegyet. Nekem nem. Nem azért mert nem volt négyre pénz, nem adtak semmilyen indokot, csak közölték: a jegyemet magamnak kell megvennem. Akkor és ott jöttem rá, hogy nekem ők nem a családom, rájuk nincs szükségem. Azóta egyedül, de boldogan élek.