Van itt olyan, akit a családja tett érzelmileg nullává?

Igen, sajnos.Anyám születésemtől más nemű babát akart,mint amilyen én lettem, sokáig hozzám sem bírt érni.Pici koromtól a szemembe mondta,hogy utál-gyűlöl.Alkoholista, állandóan ütött-vert.Volt,hogy a fülbevalót kitépte a fülemből,mert szerinte gonosz vagyok, és nem fénylik a fülembe.Volt,hogy arra ébredtem éjjel,hogy a hasamba térdel,és tépi a hajam.

Iszonyatos tini voltam.Utálom magam,ha azt a sz időszakot nézem.Sokszor most is azt érzem,hogy egy semmit érő,undorító ember vagyok(pedíg tudom,hogy nem).Ha nem lenne olyan párom,amilyen, már meghaltam volna ezekbe szerintem.Én nem bízni nem tudok az emberekben, épp ellenkezője.Ha valakitől kapok egy mosolyt, vagy egy kis szeretetet,akkor már egyből rátapadok érzelmileg.Mindíg nagyokat csattanok.Most lesz az esküvőm,pont ma sírtam azon,hogy milyen önző szemét,mocsok vagyok, más helyről,mástól veszem el erre a pénzt,hogy nekem jó legyen.Engem tönkre tettek egy életre.

Ha nem is érzelmileg nullává, de nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy pánikbeteg vagyok. Nem bírok messzebbre elutazni. Szeretettel neveltek, de túlságosan is féltettek, 14 koromban voltam először "egyedül" egy utazáson, előtte soha, és ez is oka annak, hogy nem bírok utazni, mert félek, pánikolok.

Nem hibáztatom őket, nem tudhatták, hogy ez lesz, ha tudták volna, biztos másképp csinálták volna.

Jelentkezem.

Persze rettenetes dolog mindig másokat hibáztatni, én nem mondom, hogy a családom a hibás, szerintem nálunk is mindenki csak áldozat.

Én pl. a családom számlájára írhatnám fel, hogy elég antiszociális lettem(nulla másokkal való kommunikációs készség), bizalmatlan az emberekkel szemben, pesszimista, öngyötrő, szexuális téren kész katasztrófa (folyamatos bűntudat, ha épp kezdenék élveznék valamit, a családom prűdsége miatt), irtózom attól a gondolattól, hogy családom legyen, mert nálam a család= a kész katasztrófával.

Miért fontos? Nálad mi a helyzet?

Az apám soha nem mutatja ki, hogy szeret. Állandóan azt mondja nekem, hogy milyen undorító vagyok. Minek eszel így is olyan kövér vagy mint egy tehén?

4-es lett a matekod? Miért nem 5-ös? (hol ott tudja, hogy a családba senki nem jó matekból)

Bármit csinálok az minden rossz...

Soha sem leszek elég jó neki.

Magamba fordulok, szinte senkinek nem mutatom meg az igazi énem (pedig már 2.5éve kapcsolatban élek), sokszor kitalálok olyan dolgokat, hogy sajnáljanak... legnagyobb vágyam, hogy valamilyen súlyos betegségem legyen és az apám arcán lássam, hogy szeret és, hogy félt.

Apám és a családja kisgyerekként tönkretettek. Volt "véletlen" gyilkossági kísérletük is, amit túléltem. Érzelmileg megzsaroltak, teljesen labilissá tettek. 7 éves koromban apám lemondott rólam, 12 éve már nem láttam. De a célját elérte a családjával együtt: félek az emberektől, nagyon bizalmatlan vagyok. De ha valaki kedvesen bánik velem, akkor azonnal rátapadok, és szorosan kötődök. Nagyon rossz, próbálok rajta változtatni, de nem megy. Ha nincsenek körülöttem azok az emberek, akikben megbízok, akkor egy sarokban ülök, és nem szólok senkihez. Nagyon félős vagyok. Viszont ha kell, meg tudom játszani a teljesen egészséges lányt is. Persze előbb-utóbb kijön, hogy önbizalomhiányosan csak egy kenyérmorzsának tartom magam.

19L

szia! Elég borzasztó az, amit leírtál... :S

Megkérdezhetem, hogy mi volt az a véletlen gyilkossági kísérlet? :S (bocsánat, ha tapintatlanságnak érzed, akkor vedd úgy, hogy nem szóltam!)

7. vagyok.

Nem akartam nagyon részletezni a történetet, de a kérdésre válaszolok. Apám vett a felesége fiának egy íjászfelszerelést. A nagyszüleim udvarában játszottak vele. Nekem nem engedték, hogy kipróbáljam, mert egy csont és bőr kislány voltam. (A sok stressz miatt semmit nem ettem, és anorexiás voltam.) A feleség mondta, hogy ha már ott vagyok, akkor szedjem én a nyilakat, ők meg felváltva lőnek. Mindig siettetett, és a repülő nyilak között kellett szaladgálnom a leesettekért. Nagyon figyeltem, hogy ne lőjenek le, de volt 2-3 nyíl, ami a szoknyámon ment át. El sem merem képzelni, hogy mi lett volna, ha nem szoknyában vagyok akkor. "Szerencsére" csak egy nyíl volt sikeres, az a vádlimnak ment neki. De semmi izmom nem volt, így a bőrt szakította szét, és a sípcsontomnak ütközött. A kerti csap alatt ültem sírva több, mint egy órát, és a szoknyámat csavartam rá. Mivel aznap este vittek haza, becsavarták fáslival a lábam, és anyunak azt mondták, hogy beleszaladtam a nyílba. A véres szoknyámat nem tudom hogy magyarázták ki, de senki nem hitt nekem. De bennem azóta is megvan, és minden percre emlékszem. Nagyon nagy halálfélelmem volt.