Miért ilyen velem az anyám?

Ritkán sírok, de előbb kirobbant belőlem, ahogy az alvó gyermekemet néztem, akit még sosem látott a nagymamája, és valahol ki kell adnom magamból.

Sosem voltam gonosz gyerek, mindig igyekeztem olyan lenni, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, most mégis az van, hogy nem szólunk egymáshoz. Gyerekként minden anyuka azt mondta, szerencsés vagyok, mert jó családba születtem, a tanárok is így vélekedtek, a gyerekek irigyeltek, mert anyukám mindig olyanokat mesélt az ő anyjuknak (ők pedig a gyereknek) hogy nálunk együtt játszik a család, mindig van édesség, öröm és hangulat. Senkinek sem mertem elmondani, hogy mindig egyedül voltam, sokszor alig adott enni anyukám, pedig lett volna mit, mert ő étterembe járt, engem meg otthon hagyott egyedül egy darab kenyérrel. Senkit nem vihettem fel magamhoz, nem mehettem le játszani, kívülre mutattuk a szép családot, belül pedig az üresség, és én azt hittem, végig azt hittem, az én hibám, hogy anyukám nem szeret. Én szerettem, szeretni akartam, ő pedig rám csapta az ajtót, hogy hagyjam békén, csendet akar... Korán elkerültem otthonról, a sors úgy hozta, hogy messzire mentem egyetemre, amit diákmunkával magam fizettem, mert anyu szerint az már nem az ő dolga, ha én lázadok, és elmegyek a messzebb lévő suliba. Ott megismertem egy lányt, akivel aztán később családot is alapítottam, még akkor is én mentem, mikor összejöttünk, örömmel, mondtam anyunak, erre ő lehordott minden hálátlannak, mert azt hitte, a barátnője lányával jövök majd össze, elvégre is ovis koromban olyan szépen játszottunk együtt... Az esküvő előtt kaptam egy levelet, amiben röviden annyi jókívánság volt, hogy -mihamarabbi válást- és aztán évekig nem láttam. Én hívtam neki, mikor megtudtuk, babánk lesz, erre visszakérdezett, hogy képzelem én ezt? Nem tudom, mitől van bennem, hogy még így is szeretem, mert az anyám, de hívtam, mikor megszült a feleségem, elmentem hozzá, és vittem képet is, sem szólt semmit, csak sóhajtozott, magától még a baba nevét sem kérdezte, semmit! Ellenben sokat beszélt azon barátnője lányáról, hogy biztos csinos kismama lenne belőle.

Nem értem, mit csináltam, sosem ártottam, sosem hoztam szégyent a családra, éltanuló voltam, kitettem a lelkem, de ezt kapom, a feleségemen is látom, hogy rosszul esik neki ez, mivel az ő szülei nem élnek, és hiányolja a nagyszülőket.

Apám alig van otthon, ő néha megkeres, de évente csak párszor jön haza, ő is alig lát minket. Nem vagyok örökbefogadott, nem vagyok kényszergyerek, azt mondták, akart voltam, akkor miért ilyen velem, aki megszült, hogy eltaszít és levegőnek nézi az unokáját?