Miért érzem így? Annyira rossz.

24 éves lány vagyok, apukám egy hónapja halt meg, 51 éves volt. Van egy nővérem, aki 29 éves. Mindketten már külön élünk szüleinktől, nővérem szüleimtől 2 háznyira, én se nagyon messze, kb negyed óra sétányira. Nővéremnek és anyukámnak ugyanaz a foglalkozása, folyton ez is a témájuk, hogy mi történt a munkahelyen, ki mit csinált, sok közös ismerősük van. Én teljesen más munkát végzek, abba a témába nem tudok beleszólni. Régebben is hasonlóképp volt, ha együtt volt a család, de mióta apukám meghalt, úgy érzem, levegő vagyok. Nőveremmel volt nézeteltérésem az utóbbi években, pontosabban nem szimpatizált a párommal, pedig nem is ismerte, ezért olyan kijelentéseket is tett, hogy nem ül le velünk egy asztalhoz karácsonykor... Pénzt kért tőlem kölcsön, olyan ürüggyel, hogy nincs ideje befizetni valamit, fizessem be neki, de később kiderült, hogy nem ideje, hanem pénze nem volt. Nekem sincs több keresetem, mint neki, de mindig is jobban be tudtam osztani a pénzt. Több esetben is apukám volt, aki figyelmeztetett, hogy ne adjak nővéremnek pénzt, mert irreális dolgokra irreális okkal akart pénzt kérni tőlem. Sokszor azért dőltem be neki, mert nagyon kedves volt és utólag jöttem csak rá, hogy mit is akar. Anyukám azt mondja pártatlan, ezeddig talán így is volt. Most viszont folyton együtt vannak anyukámmal, kell is anyukámnak a lelki támasz, meg szomszédok, ugyanakkor dolgoznak, tehát bármikor együtt lehetnek. Én ritkábban tudok átmenni, de akár ide is átjöhetnének, itt megy el a buszuk, de ha át is jönnek, megjegyzéseket tesznek, hogy kosz van nálam, pedig nagyon igyekszek, nincs kosz amúgy egyáltalán, főleg mielőtt jönnek, akkor szoktam kitakaritani. Azt mondja anyukám nem lehet nálam leülni, mert csak egy kihúzott ágyam van, amit nem lehet összetolni... Lassan veszünk ágyat, amint lesz pénz.

Olyan rossz érzésem van, hogy én rám már nem kíváncsiak, levegő vagyok, sokszor szó szerint, mondok valamit és semmi reakció, folytatják a beszélgetésüket.

Ha megjegyzek valamit, hülye vagyok, legutóbb sírva mentem haza.

Sokszor azt hiszem, én őrültem meg, hogy paranoiás vagyok, féltékeny vagy nem tudom. pedig, ahogy leírom a dolgokat, elég egyértelmű a dolog.

Mit csináljak? Miért bánnak így velem? Jártam pszichológushoz is régebben, az lett megállapítva, hogy az a baj, hogy megkérdőjelezem az érzéseimet. Akkoriban voltak vitáim nőzéremmel. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ők valójában ilyenek lennének? Akik eddig a családom voltak, nem kíváncsiak rám?

Szoktam velük beszélgetni, anyukámmal inkább telefonon, akkor végülis jól elbeszélgetek vele. De mikor itt van nálam, azt érzem, hogy menne már haza.

Kicsit hosszú lett, de legalább kiírtam magamból...

A másik meg, most mindhármunknak szüksége lenne egymásra, mert hárman maradtunk csak, a szűk család, azért én vagyok a legfiatalabb és nem kapok érzelmi támogatást tőlük.

Talán el kéne fogadnom, hogy ez van, de sokszor felbosszantom magam dolgokon. Ma is mentünk a temetőbe, mintha ott se lettem volna.